Michel Houellebecq: Behódolás
Houellebecq utópisztikus regényében egy muszlim párt karizmatus vezetője kerül Franciaország élére, aki kifinomult sakkjátszmában győzi le a Le Pen-vezette szélsőjobbot, maga mellé állítva az elgyengült régi pártokat.
Még a regényírás is politika – a Behódolás esetében legalábbis ez mindenképpen így van. Nemcsak azért, mert a regény egyik főtémája a politikai erőviszonyok átrendeződése, hanem azért is, mert lehetetlen úgy olvasni, hogy közben figyelmem kívül hagyjuk a kortárs politikai és történelmi eseményeket. Ezzel az aktualizáló olvasásmóddal viszont nehéz elkerülni azokat a csapdákat, amelyek akkor keletkeznek, ha egy fiktív regény egyes részleteit valóságként vagy megfellebbezhetetlen igazságként fogadjuk el. Egy kortárs regény esetében ráadásul még a politikai színeket sem fakították ki az eltelt évtizedek (az ábrázolás még akkor is eleven, ha a magyar olvasónak egyes kortárs francia politikusok neve semmit sem mond).
A könyv megjelenésének a Charlie Hebdo elleni terrortámadás is szomorú aktualitást adott. Ezért is jöhettek létre olyan politizáló olvasatok, mint például Szőnyi Szilárd Vádirat a liberális Európa ellen című cikke a Heti Válaszban, amellyel kapcsolatban többek közt Tótfalusi Ágnes (a regény fordítója) és Nyáry Krisztián fogalmazott meg ellenvéleményt. De még a kortárs regényirodalommal szökőévente egyszer foglalkozó 444 is több cikket szentelt a témának. A regényt övező botrány és a politizáló vitacikkek után már kezdtem úgy érezni, hogy nem sok jót várhatok ettől a könyvtől. Valljuk be, vádiratot olvasni nem tartozik az ember legkellemesebb elfoglaltságai közé – Cicero és a Catilina-összeesküvés óta valószínűleg igen kevés olvasmányos darab született a műfajban. Ahogy Tótfalusi Ágnes megjegyzi, a Behódolás viszont nem vádirat, hanem regény, és ez már épp elég ok arra, hogy az ember érdeklődve kezdjen bele az olvasásba. Ráadásul Houellebecq a szó legszorosabb értelmében kortárs szerző. Ehhez pedig nem elég az, hogy valaki 2015-ben írjon könyvet (azt bárki meg tudja csinálni), az is kell hozzá, hogy az adott történelmi pillanat problémáival foglalkozzon, miközben még az olvasóközönség érdeklődését is képes fenntartani.
Ahogy az Elemi részecskék, a Lanzarote illetve A térkép és a táj című regényekben, a Behódolás középpontjában is egy középkorú, elmagányosodó férfi áll, egy negyvennegyedik születésnapját ünneplő irodalomprofesszor, akinek élete az alkotómunka és a tétlenség éveinek váltakozásából áll (ebben is emlékeztetve az Elemi részecskék illetve A térkép és a táj karaktereire). Ráadásul az említett regényhősökhöz hasonlóan ő is elszakadt a szüleitől. A szülők halála és az apai örökség feltérképezése ennek a regénynek is kulcsmotívuma. Ahogy a Térkép és a táj főhőse, ő is szembesül azzal, hogy valójában nem ismerte az apját, az apa elrejtett világa csak a halála után tárulhat föl a fiú előtt. Houellebecq világában a férfiak zárkózottak és magányosak. Vagy megszállottan és kétségbeesetten dolgoznak valami nagy művön, vagy a kalandokat, az utazásokat és az ínyencségeket hajkurásszák, de eközben fokozatosan elszigetelődnek.
A regény főhőse Huysmans szakértője, róla írta majdnem 800 oldalas doktoriját, amit még húsz évvel később is gyakran emlegetnek egyetemi körökben. Ráadásul az élete alakulása is lépésről lépésre követi Huysmans életútját. Ellátogat a kolostorba, ahová Huysmans bencés oblátusként imádkozni járt, aztán a regényírót követve utazik el Brüsszelbe is, ahol végül megír egy előszót, saját bevallása szerint a legjobb szöveget, amit Huysmansről valaha is írtak. Azt sem tekinthetjük véletlen egybeesésnek, hogy az ő életében is pontosan negyvennégy éves korában következik be a nagy fordulat, a megtérés, a behódolás Isten előtt. Csakhogy a regény főszereplője, François, éppen ellentétes irányba fordul. Nem a katolikus egyház kebelén talál megnyugvást, hanem az iszlám vallásban. Valójában a regény első lapjától kezdve szükségesnek látszik az elbeszélőnk megtérése. Ez a szükségszerűség azon a ponton válik igazán nyilvánvalóvá, amikor az új rektorral való beszélgetés során végiggondolja, hogy mire vágyik az életben: „én másra sem vágytam, mint hogy délután négykor ágyba bújjak, és olvasgassak egy karton cigaretta és egy üveg tömény társaságában, de azt azért el kell ismernem, hogy ebben a tempóban meghalok, méghozzá gyorsan, magányosan és boldogtalanul”.(257.o.) Az elbeszélő maga is tisztában van vele, hogy már csak a megtérés (vagyis behódolás) és a fokozatos leépülés között választhat. A megtérés tehát már csak az ő egyéni életviteléből adódóan is szükségszerű lenne, azonban ennek a szükségszerűségnek van egy politikai és filozófiai szintje is.
A filozófia szólamát a regényben Rediger képviseli, a Sorbonne új, iszlám vallású rektora, aki hatalmas közönségsikert ért el az iszlámot népszerűsítő könyvecskéjével, és egyáltalán nem meglepő módon a politika szolgálatába állítja a filozófiai és teológiai érveket. Az ő érvei győzik meg a főhőst, hogy vegye fel az iszlám vallást, és térjen vissza tanítani az időközben szaúdi pénzből finanszírozott, magánegyetemmé vált Sorbonne-ra. A filozófiai érvek természetesen édeskevésnek bizonyulnának, ha nem tudna hozzájuk kellemesebb életet és nagyobb fizetést ígérni főhősünknek. A behódolás tehát ebben az esetben az önállóságról való kényelmes lemondást jelenti. Ezt az elbeszélő maga is megfogalmazza: „de ki nem szarja le az önállóságot, ami engem illet, szívfájdalom nélkül, sőt némi megkönnyebbüléssel mondtam le minden szakmai vagy intellektuális jellegű kötelezettségről”. (235.o.) Az önállóságról való lemondás tehát már akkor megtörtént, amikor François elfogadta a szaúdiaktól származó nyugdíjat, amit az egyetemtől elbocsátott, nem iszlámhívő oktatóknak adtak fájdalomdíjként – és hogy ne okozzanak kellemetlenséget az új vezetésnek.
François megtérése történelmi szükségszerűség is. Keresztnevét olvashatjuk beszélő névként, hiszen a francia népnévvel közös szótőből ered. Az ő történetéhez hozzátartozik egész Franciaország, sőt egész Európa behódolása. Houellebecq utópisztikus regényében egy muszlim párt rendkívül karizmatus vezetője kerül Franciaország élére, aki kifinomult sakkjátszmában győzi le a Le Pen-vezette szélsőjobbot, maga mellé állítva az elgyengült régi pártokat. Az új köztársasági elnök bebetonozza magát a hatalomba. Mivel a francia hadsereget is maga mögött tudhatja, senkinek nincs esélye megdönteni az uralkodását. Példaképe maga Augustus császár, a célja pedig, hogy az arab országok és az Európai Unió egységbe kovácsolásával egy új Római Birodalmat teremtsen. A regény politikai szólamát legrészletesebben egy frissen nyugdíjazott titkosrendőr bontakoztatja ki, aki hosszú évek óta figyelte a leendő köztársasági elnököt és mozgalmát.
A regény folyamatos ellenpontozásra épül, egymással ellentétes habitusú karaktereket vonultat fel. A kávéházi stratégává váló, fecsegő, öreg titkosrendőr éppen ellentéte a meggyőző, határozott és fiatalos rektornak, aki sohasem beszél a valódi célokról, de mindig cselekszik, miközben az öreg titkosszolga ismeri a valódi célokat is, de képtelen volt a kellő időben cselekedni. Ezen kívül megvan a tökéletesen középszerű és határozatlan egyetemi tanár karaktere, akit még az elbeszélőnél is gyorsabban csábít magához az új egyetem, akinek az ellentéte egy másik fiatal tanár, akiről tudni lehet, hogy egy földalatti iszlámellenes mozgalom vezetője. Ezen kívül François karakterének is megvan az ellentétpárja. Maga Huysmans is olvasható az elbeszélő tükörképeként – hacsak nem az elbeszélő lesz Huysmans 21. századi tükröződése. François barátnője inkább az Izraelbe való kivándorlást választja (titokban maga az elnök is abban reménykedik, hogy a zsidók inkább emigrálnak az országból). François barátnője, Myriam nemcsak zsidóként, hanem független nőként és önállóságra törekvő személyiségként utasítja el a behódolást. François számára azonban nincs Izrael, ráadásul neki tökéletesen megfelel az új rendszer, ahol a nő a férfinak, a férfi pedig Istennek hódol be.
A regény szerkezete is a behódolás szükségszerűségére épül. Az öt rész közül csak az elsőnek és az utolsónak van mottója, az első mottó egy Huysmans-idézet a tömjénszagú katolicizmusról, a másik Khomeini ajatollahtól származik: „Ha az iszlám nem politika, akkor az iszlám semmi”. (231. o.) Ez a két mottó erőteljesen jelképezi azt az ellentétet, ami a megfáradt, erőtlen kereszténység és a világot meghódítani akaró iszlám között feszül. A regényben váltakozik a naplószerű forma és a nagyobb időegységeket felölelő elbeszélésmód. A naplószerű forma főként az elnökválasztás idejét és az akkori zavargásokat, tehát a történelmi fordulópontot leíró szövegrészekre jellemző, míg a másik, egységesebb elbeszélési stílus inkább a személyes életidő eseményeivel (vagy inkább eseménytelenségével) foglalkozik. A regény bonyolultan épül fel, az elbeszélő szólamához más, olykor ellentétes szólamok csatlakoznak. A szöveg elvárja az újraolvasást.
A regény utolsó mondata („És nem kell megbánnom semmit.”) rendkívül provokatívan hat. Ha igazán közhelyesen szeretnénk értelmezni François döntését, mondhatnánk, hogy lemondott keresztény, európai identitásáról. Valójában azonban nem tudott lemondani róla, mert sohasem volt sem keresztény, sem külön európai identitása, még a francia hazafiság eszménye is távol állt tőle. François ateista volt, de határozatlan ateista, aki a kereszténységnek már csak egykori nagyságát érzékelte, ha ellátogatott valamelyik székesegyházba, az iszlám nagysága viszont megérintette őt. Mondhatnánk tehát, hogy lemondott keresztény és európai identitásáról, de valójában csak az önállóságáról kellett lemondania, és azt is örömmel tette. Rediger szerint „az emberi boldogság csúcsa a teljes behódolás”. (269.o.) François létezése, amit eddig hiába próbált igazolni, a behódolás által nyer értelmet.
Michel Houellebecq: Behódolás. Fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2015, 320 oldal
Michel Houellebecq
