Szebeni András-Presser Gábor: LGT – Etűdök kamerára és három helyszínre
„Fényképet nézni annyi, mint emlékezni”
Tabán, anno Fotó @ Szebeni András
Unikális kötet Szebeni András új, immár huszonötödik fotóalbuma. Unikális, mert olyan fotódokumentumokat tár elénk, amelyeket a múló idő patinázott egyszerivé és megismételhetetlenné, s különleges, mert a fotográfus ezúttal főképp a riportfotó műfajában készült képeivel lepi meg nézőit.
Az apropó, aminek okán a kötet megszületett, nem több és nem kevesebb, minthogy 2013 elején, hosszú idő után, ismét koncertezett a legendás rockbanda. Szebeni, aki régóta, mondhatni a hőskor kezdete óta kíséri végig érzékeny kamerájával a Loksi diadalútját, most három emlékezetes esemény fotográfiáiból gyűjtött össze egy impozáns kötetre valót. A lapokon a fogalommá vált tabáni koncertek egyikének a pillanatfelvételei elevenednek meg, aztán az egy évvel későbbi Sándor Pál-film, a Nézd, az őrült mit csinál című tévéprodukcióhoz készített extravagáns felvételek peregnek a szemünk előtt, s végül az 1992-es, a Nyugati pályaudvari koncert krónikája röpíti vissza a nézőt az időben.
Miként a kötet mottójául választott Esterházy-mondat is állítja: „Fényképet nézni annyi, mint emlékezni”. Igen, ezek a régmúlt eseményeket megörökítő, precízen komponált fotográfiák is kimetszenek egy-egy pillanatot az időből, rögzítik ama történéseket, amelyeket a fotográfus akkor és ott megörökítésre méltónak talált, s kamerájával rögzített. A pillanatok egyszeriek és megismételhetetlenek. Már csak azért is, mert a fényképkészítő jelen volt, és pontosan úgy volt jelen, ahogy azt a képein megörökítette. S bár főként riportfotók láthatók az albumban, a képek magukon viselik Szebeni összetéveszthetetlen stílusjegyeit, a kompozíciók utánozhatatlan rendjét, a fény-játékokat, az arcok finom rezdüléseit.
A tabáni koncert képsorozatában a tömeg a domináns elem, a fiatal, tiszta, gyönyörű arcok, testek, ahogy önfeledten tombolnak, csápolnak, ölelik egymást s a világmindenséget. Örömködnek, bolondoznak, együtt a zenészcsapattal, élvezik a rockot és a tömeg testmelegét. Boldogság, tonnaszámra. 1979-ben vagyunk, az úgynevezett érett szocializmus delelőjén. Tavasz van, májuselő (egész pontosan április harmincadika). A központi bizottság irányelvei valahol a távoli galaxisokban pulzálnak, de a csajok puha karja a fiúk nyakát öleli, forró testek préselődnek egymáshoz, a színpadról ömlenek a príma LGT-nóták, együtt ringatózik színpad és nézőtér, s mindannyian fújják, együtt a fiúkkal, hogy Ringasd el magad, vagy hogy Gyere, gyere ki a hegyoldalba.
Előtérben Somló Tamás Fotó @ Szebeni András
A képek mesélnek, ám a fotográfus nemcsak a képalkotás művésze, hanem kitűnő riporter is, megmutatja tehát a hátteret, a színpad szögletét, az oldalt ácsorgókat, az intim pillanatokat, hangszerek és zenészek párbeszédét és összhangzatát, s végül és mindig a tömeget, a sokaságot, amely sosem arctalan, hanem sok-sok apró tekintetből, arcból sző színes ornamentikát. A jó riportfotón (a kötetben csak ilyet találsz, naná), nemcsak a főtéma „játszik”, hanem él az egész környezet, s a látszólag elhanyagolható, mellékes részletek is sokféle információt képesek közvetíteni. Akárcsak Antonioni Nagyításának éjszakai parkjában a bokrok mélye. Az egyik Tabán-fotón Presser játszik középütt, pólóban, halásznadrágosan, lazán, mégis picit átszellemülten, körülötte a hangszerek, elektromos zongorák, szintetizátorok, keverőpultok, hangfalak, jobbra fent épp egy fotós keresi a megfelelő látószöget.
Solti János nagyokat somolyog a dobjai mögül, a háttérben, messze, a budai vár körvonalai, balra, a színpad sarkánál fiatalok csoportja álldogál, egyikük épp rágyújt, ők valahogy nincsenek extázisban, látszólag közömbösen figyelnek. KISZ-káderek lehetnek, hálózati összekötők; vagy kábel-összekötők (?!). „Titkosrendőrnek túl fiatalok…”, áll a képekhez fűzött megjegyzésben. Máshol, egy pazar panorámaképen, csak a méretes dobok meg a cintányérok látszanak, Karácsony János a gitárját bűvöli, s szemben mindenütt apró fejek, arcok, s megint csak fejek, mint a végtelen óceán.
Se fák, se testek, csak a fejek tengere.
Valahol egy kéz kinyúlik, és V betűt formáz. Egy másik, kissé bebarnított, raszteres képen már sok kéz nyúlik a magasba, egy csíkos pólós lány a partnere nyakában ülve tombol örömében, már közelebbről látjuk az arcokat, húsz év körüliek lehetnek, lelkesek, önfeledtek, s nem tudják még, mi lesz belőlük, kisbefektető, hajléktalan vagy londoni emigráns.
A következő fejezet színes fotográfiái egy filmforgatás belvilágát tárják elénk. Sándor Pál 1980-ban filmet forgatott az akkori királyi televízióban, Nézd, az őrült mit csinál címmel, Szebeni pedig fényképeket készített a szereplőkről, amelyek a filmben is szerepet kaptak. Mármint a fotográfiák. Az LGT-zenészek elvarázsolt kosztümökben, erős sminkben, beállított jelenetekben pózolnak a kamera előtt, hol valamely pokolbéli varieté illuzionistáit, hol kiveszőfélben levő derék munkásosztályunk kalapácsos, micisapkás figuráit idézve, avagy éppen fekete zsúrfiúkká maszkírozva.
„…négerre sminkelünk, kitépik a szemöldököd, hajlakk megy a szemedbe, csíp mint állat, és még borzasztó szaga is van, feküdj a szénrakásra! Ne rá, alá!” – a kötet képeihez Presser Gábor írt jegyzeteket; sok tollforgató elirigyelné a mondatait. Szebeni képei itt nemcsak elomlóan festőiek vagy játékosan groteszkek, hanem egyenesen elvarázsoltak (hogy azt ne mondjam: misztikusak); a színek, fények, a mozdulatok, az arcok, az árnyalatok olyan kompozíciókat hoznak létre, amelyek egyenként is műalkotássá emelik a fotográfiákat. Az egyik képen vörösben úszik a látóhatár, a zenészek, a tárgyak, az arcok, s így kap valamiféle valószerűtlen lebegést.
S nagyjából a kötet közepén nyílik ki egy sci-fi-re hajazó szenzációs „űrfotó”: a kéklő háttérből csak a hangszerek ezüstje csillog elő, Somló Tamás átlósan hátradől a színen, kesztyűs balját hátralendítve, balról csak a zongorista karja s fél teste nyúlik a térbe, jobbra a dobok, mikrofonállványok fém-alkatrészei s az énekes sziluettje csillámlanak.
Minden szabálytalan a képen.
Esetleges, véletlenszerű, s az egész csak egy elkapott pillanat. Mégis: egy totális életérzés, világkép, létszemlélet sűrűsödik össze a felvételen.
A tér és az idő.
Egy egész világ, ahogy Szebeni látja.
Ha James Cameron, George Lucas, Pálfi György vagy bárki filmkészítő inspirációt keres a jövendő mozgóképeihez, hát itt talál valamicskét.
Szebeni András Fotó: Móricz-Sabján Simon
A harmadik fejezet a Nyugatiban zajlott koncert sűrű pillanatait idézi, színesben és fekete-fehérben, tömeggel és szuperközelikkel: az arcok kevésbé lelkesültek a nagy panoráma-felvételen; már épül a jövő, és még valami más is. A négy muzsikust sokféle pozícióban, fénytörésben látjuk, amint zenélnek a húsz éve készült képeken; fújják, ami belefér. S végül kitolat egy mozdony is, de már az sem egészen valódi, hanem a földi való égi mása, mitológiai őslény; Szebeni-kép.
Az elegáns album pompás könyvtestbe foglalva nyújtja át a képeket: Csöllei Balázs nagyvonalú dizájnja autentikusan keretezi Szebeni zseniális fotográfiáit. (Show Time)
(Első közlés: FotoVideo Magazin, 2013)
