Szebeni 75

Élet. Életmű.

Fotó: Gaál Zoltán

256 napja ‘nincs köztünk’

De, ‘köztünk van’.

Közted és köztem.

Derűsen néz; max. felméri a pozíciókat; a kameráét; a tiédet, a magáét. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Szakmáról nem beszélünk, barátok közt is alig.

Szemrevételezi a fényviszonyokat, a kitöltött nedű csillogását.

Beszél, hallgat, meghallgat. Felcsattan, közbeszól.

Szétdohányzott, érces bariton. Utánozhatatlan; a hang ereje, modulációja is.

Tudod, mikor azt a príma Bock Cabernet Savignont kaptam, egy kartont; és mondja a dűlőt, az évjáratot.

Hunyorít; kacarászik tegnapi és mai nőkön.

Férfiakon is.

Nem integet a felhőkön túlról, ahol is a hajdani Magyar Köztársaság Érdemes Művésze kameráit állítgatja.

Ugyan.

Csak van.

*****

Alább két, korábbi történet.

Az első A Makk című tárlat kapcsán.

ARCOK, FÉNYBEN

Szebeni András: Makk Károly

Az arcok, igen. Azok a legbeszédesebbek. Meg a testtartások.

Mondjuk, Makk kicsit meggörnyedve ül az asztalnál, előtte a díszletterv, vele szemben, az asztalra támaszkodva a tervező, Székely László; Makk mintha gondterhelt lenne, de nem, csak feszülten figyel, ádázul, dévajul, mondhatni kíméletlenül, vádlóan, mégis játékosan. Jobbra, a háttérben valakik beszélgetnek, színházi próbán vagyunk; vakítóan fehér a hosszú asztal, rajta pici makett; égnek a lámpák a próbaterem hátfalán; a sötétből fény esik a hosszan benyúló felületre, meg a két színházcsinálóra. Elől használati tárgyak, vizespalack, ilyesmi, de a fény a munkaasztalt és a két sziluettet emeli ki a színházi sötétből.

Szebeni András: Egy szerelem három éjszakája, Budapesti kamaraszínház, 2007.

Tökéletes a kompozíció.

A pillanat és ami mögötte van. Amit megörökít András kamerája.

*****

A második az ARCTÉRKÉPEK az élvonalból (1996) című kötet kapcsán.

A FÉNYHOZÓ

A fotográfus játszik az objektívvel, a fénnyel. Fényt rak az arcokra, elhelyezi őket valamilyen jellegzetes térben; oldalról, felülről, alulról, hátulról világítja meg alanyait, kamerájával kiemeli s közel hozza arcuk domborzati viszonyait, tűnődő, sejtelmes, ironikus vagy fájdalmas mosolyukat.

Megmutatja a kezük ráncait, arcuk pórusait, szemlélődő, elrévedő tekintetüket.

Megmutatja azt is, amit – lehet – szeretnének eltitkolni. Látni engedi, hogy milyen embernek látja portréi hordozóit.

Az Arcképek az élvonalból alanyai ismert művészek, a kulturális élet közszereplői, ám az albumban arcuk civil fiziognómiája bocsáttatik közszemlére.

Intimitásokról árulkodnak ezek a fotók, legalább annyira, amennyire egy-egy arc tudósít nyilvánosan viselője testi-lelki állapotáról. Szebeni tapintható közelségbe hozza figuráit, megmutatja arcuk legrejtettebb zugait, pőrére vetkezteti alanyait: azt is megörökíti, amit egyébként jótékonyan elfed a smink vagy az előnyösebb nézet.

Szebeni András: Hernádi Gyula

Vannak kedvenc beállításai. A szemből fényképezett nagytotál. A profilból fotografált, ellenfényben kiemelt arcél. A fehér fénybe borított, sötét háttérből kiragyogtatott arc, vagy az alulról megvilágított kontúrok. Akárha nem is élő emberek, hanem kép-szobrok lennének kötetének figurái. Vagy – olykor – valamiféle archaikus földtörténeti korszakból előbukkanó őslények, ember-dinoszauruszok.

A portrékat mintázó fotográfus az ember legérzékenyebb, legbeszédesebb és legsérülékenyebb testfelületén munkálkodik. Szétszedi, elemeire bontja a törékeny részleteket, kiemeli a legjellegzetesebb darabkákat, fényt ad rájuk, majd újra kifaragja és összerakja az arcvonásokat.

Fényadagoló mester: fényhozó. Megkeresi és kiválasztja a pillanatot, amikor alanyai olyan pozíciót vesznek föl, ahogy elképzeli s látni akarja őket.

Előbb látja őket belül, csak aztán kezd fotografálni.

A fénnyel való munkálkodását, derítések, tompítások, szűrések rafinált játékait meg sem próbálnám fölfejteni. Úgy bánik a fénnyel, mint a festő az ecsetjével.

Szebeni, a fotográfus valószínűleg sok mindent tud az emberről.

De még többet tud az arcok pórusairól, ráncok táncáról és íveléséről, ajkak duzzanatairól, szőrzetek, hajcsomók göndörületeiről, borostákról, a kéz tapintásáról, tokák, redők megereszkedéséről, szemüregek vizenyőiről, tekintetek hideg fényéről, szemöldökök ívéről és dzsungeléről, nyaki bőrredők petyhüdtségéről és feszességéről, agyonbagózott ujjak körömágyainak sötét árnyékairól, szembogarak pokolmély sötétjéről, állak vulkanikus domborulatairól, fogak, fogsorok, nyelvek párbeszédéről, orrnyergek szemüveg-vájta piros gödreiről, hámfoltok üzenetéről, pigmentlerakódások és kitüremkedések fiziognómiájáról, elnyíló férfiszájszélek jelentéstanáról, finom női ajkak érzékiségéről, tekintetek zavaráról és bumfordi bájáról, húsos és szikár fülcimpákról, homlokredők tenger-hullámzásáról, csuklón meggyűrődő bőr pergamenjéről, arcszínváltozásokról, körömformák, ujjpercek jellemábrázoló erejéről, orrformák rendjéről, orrtőből lefutó árkok holdbéli rajzolatairól, férfiszőrzetek tipológiájáról és remegő női pihék rezdületeiről, elszabadult hajszálak pszichológiájáról, szemkarikák, ödémák, szemhéjak súlyos testbeszédéről, arcbőrök tapintható keménységéről és lágyságáról, húsosságáról és megereszkedettségéről.

Sokat tud a finom ráncokról és mélyülő árkokról az emberi arcon. Művészportréi egyszerre megrendítők és felkavarók, brutálisak és szelídek; játékosak, artisztikusak, érzékiek: időtlenek, szemlélődésre valók.

Biológiai fogantatású fotográfiái: arcok antropológiai költészete.

Lapozgatom a nagy albumot, s újabb és újabb meglepetések érnek: X-nek az angyali szelídségű mosolya, Y-nak az orrnyerge a legfigyelemreméltóbb.

Z úgy próbál tenni, mintha, de a fotográfus fülöncsípi, Q-nak finom pihék szegélyezik az állát, Z-nek a pokol mélyére feketéllik a szembogara.

A kötetben rég eltávozott alkotók és kortársak élik a maguk háborítatlan portrééletét.

Pilinszky szelíd, meditatív, fiús-szerzetes arca.

Szentkuthyé szakrális szobor-kép – ahogy Esterházy mondja A vajszínű árnylat 1988 – című közös albumukban: „Gigantikus arc. Nagy, bonyolult táj”.

Perczel Zita, halottimaszk pózban.

Fülöp Viktor alabástrom arca.

Eszenyi szépséges szomorúsága.

Petri gránit-portréja.

Szebeni, azt hiszem, a legtudatosabb művészek közül való. Ahogy a fénnyel és az objektívvel bánik, ahogy komponálja a képeit, az albumait, az életművét.

Az Arctérképek… nemcsak méretét tekintve impozáns könyv, úgyhogy a képek mellé biggyesztett, arcpirító hibákkal tűzdelt, suta Ki kicsoda?-szövegekről ezúttal szó se essék. (9S Műhely)