Dalok fekete-fehérben

Sylvia Plachy kiállítása a Műcsarnokban

Első ránézésre semmi különös nincs a képeken, sem a téma, sem a képkivágás nem rendkívüli. Mégis bevonzanak. Eléjük kell állni és elmerülni bennük, mert magukba húznak.

Sylvia Plachy: Cranes

Valójában nem is mesél velük, mert minden kép csak úgy van. Bármilyen helyszín, arc, ember közelebb és távolabb, érzelmi közelbe kerül.

„A bölcső egy szakadék fölött ring és a józan ész azt súgja, hogy létezésünk csak a fény egy rövid villanása két örökkévaló sötétség között.” Ezt a Vladimir Nabakov-idézetet választotta az alkotó a kiállítás képei fölé. Valamennyi kép fekete-fehér, mert tudja, hogy a színek elvonnak a lényegről, ő pedig így azt mutathatja, amit szeretne. S mi az, amit megmutat? Magnóliavirág alatt mosolyog egy kisfiú, édesapja Zorba táncpózában önfeledt, egy kerítés előtt fiatal nő húzza fázósan össze magán a kabátot, gyerekek játszanak gumiasztalon, három hatalmas pitbullt sétáltatnak vastag fémláncon. Egy csecsemő mosolyog a víz alatti felvételen, mert bedobták a medencébe és nagyon látszik rajta, hogy most neki nagyon-nagyon jó.

Sylvia Plachy: Matador

A portrékon természetes pózok, őszinte tekintetek. Aztán azok a képek, amelyeken erdőrészlet látható a fák törzsét sűrűn szövő borostyánindákkal, majd az autó üvegablakán lefutó esőcseppek szövésmintája, e másikon a ködben elmosódó táj, meg a messzi hegyek egyforma amplitúdójú hullámvonalaival. Egyik képen sincs semmi rendkívüli, és mégis… rendkívüliek. Nem hagyományos riportképek és mégis helyszínről, emberről, tájról tudósítanak.

Plachy Amerikában magyar-amerikai, Magyarországon amerikai magyar. A háború alatt született, gyermekkora itt telt a negyvenes-ötvenes évek szürkeségében, de szerető otthon közegében, aztán tizenhárom évesen, lovas kocsiban rejtőzve, egy kis bőrönddel, s mackójával, egy új ország, amelyben nemcsak a nyelv idegen. A fényképezés jelenti azt a nyelvet, amivel tökéletesen kifejezheti magát. André Kertész is bíztatta. Így emlékezik rá: „André Kertész szelíd ember volt. Csodálattal nézte az élet minden apró örömét… Nézd! gyakran mondta, megszakítva beszélgetésünket vagy sétánkat. Rámutatott egy repülő madárra, szórt fényre, vagy csak egy kecses gesztusra. Ez a világra csodálkozás – bár képkifejezési eszközeikben hasonlóság nincs – minden képén megjelenik. Ezért lehetett a New York-i Village Voice hetilap fotográfusa. Felvételeit rendszeresen lehozta a The New Yorker, a The New York Times, a Fortune, az Art Fórum, a Granta, a Camera Arts, a Vouge, a Metropolis Magazine és más lapok.

Sylvia Plachy: Kutyás nő

Első fotóalbuma, az Unguided Tour, 1990-ben elnyerte az év legjobb publikációjának kijáró Infinity-díjat. 1996-ban kiadott Red Light című albuma az amerikai szexipar illusztrációja, képeihez James Ridgeway írt szöveget.

Harmadik kötete 2000-ben jelent meg, Signs & Relics címmel, az Önarckép hazatérő tehenekkel című nagyrészt Magyarországon fotózott könyve 2004-ben jelent meg, s elnyerte a Golden Light-díjat.

Rengeteg egyéni kiállítása volt világszerte. Művei a New York-i és a San Franciscó-i Museum of Modern Art, illetve a párizsi Bibliothèque Nationale gyűjteményében is megtalálhatók. Magyarországon is többször láthattuk képeit a Mai Manó Házban, a Budapest Galériában. A Műcsarnokba látható képeket erre a helyszínre válogatta. Látszólag semmi közös nincs bennük. Ami összefűzi őket, az valamiféle simogató életszeretet, öröm. Jó nézegetni őket, a dalokat, fekete-fehérben.