Lugosi Lugo László kiállítása a Kiscelli Múzeumban
Nem az kell, hogy a kép jó legyen, hanem hogy rajta legyen a pillanat
A tárlaton Lugo (1953-2021)személyes Budapest-archívumát mutatják be fotográfiái. A Kiscelli Múzeum varázslatos templomtere itt valóságos térinstalláció. Lugosi Lugo László sokféle témában volt elmélyült fotós, sokféléből lehetett volna válogatni, de itt most belőlük a Budapesten készültekből láthatunk. Ő városarcheológiának nevezte a témába sorolható képeit, amelyekben egyszerre volt a múlt és a jelen, a látható és a láthatatlan. Épületfotók ezek, neon feliratok, graffitik, amelyekben a város lelke jelenül.
„Sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak”. Ő hivatott és választott is volt, fotográfus, szerkesztő, szakíró, akinek csak a Fényképíró – a dagerrotípiától a digitálisig (Tripotex, 2012) , c. munkája mindenkinek kötelező lenne, aki úgy gondolja, hogy eszközével képet készít. Mindent tudott a fényképezésről, olyant is, amit más nemigen. Ő volt az, aki megörökítette Klösz György után száz évvel Budapestet azokról a pontokról, ahonnan elődje még lovas szekérről. Lugó teherautó platójának magasságából állt ugyanazokra a helyszínekre. Észrevette az eltűnő Budapest fájdalmait, a barbárság pusztítását, az angyalföldi és a csepeli gyárudvart, az életjeleket a kifosztottságban is. Képein még a külváros porszaga is érződött a düledező palánksor előtt. Járta a várost és fényképezett presszólat, neonreklámokat, régi mestereket a az aprócska boltjuk mélyén, aztán az utcát, s a villamos-vezetékek feszülő íveit, de az épülőt, az új arculatot is.
Profi volt, aki nem kattintgatott égbe-világba, pedig a legkorszerűbb digitális kamerával rendelkezett. Ő előre tudta, kidolgozta, hogy mit akar és mivel fényképezni. Amikor a helyszínre ért, akkor már az elgondoltnak az arra legalkalmasabb eszközzel adott formát. Művész volt, aki látott és láttatott, észrevett és felmutatott. Művészportréi egészen különlegesek, pedig csak leültette alanyait a kamerája elé. A világban azon kevesek közé tartozott, aki műtárgyat is tudott fotózni. Épületek homlokzatképeit tudta párhuzamosan, de a könyvek síklapjain a szobrok képei három dimenziósak, mert tudta, hogy lehet a plaszticitást megjeleníteni. Angoltanárság helyett választotta a fotózást. Fiatal korától – 1985-től vált professzionális fényképésszé – jelenség volt „mindenütt ott”. Ha valamit elkezdett, mindent precízen, körültekintéssel és lelkesen végigcsinált. Megtanulta a különféle eljárásokat, kiismerte, beszerezte a történeti (Angliában csináltatott fa gépe is volt) és a legkorszerűbb eszközöket. Járta a várost és kinézte, hogy majd mit fog fényképezni.
Nem véletlen a kiállítási helyszín, mert a Kiscelli Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum filiáléja, s rendelkezik a várost ábrázoló nagy fotógyűjteménnyel, amelyet Lugo is gazdagított. Itt most a kiállításon ezernégyszáz-hatvan felvétel szerepel, amelyet huszonöt projektorról vetítenek a templomtér csupasz téglafalaira. A hátsó térben néhány vintázskép szerepel csak hagyományos keretben.
„Nekem nem az egyes képeim az érdekesek, azokat esetleg kiteszik az emberek otthon a falra, nekem a könyveim azok, amikor végigcsinálok valamit””. Mintegy félszáz kötete jelent meg.
Ez a kiállítást is nem az egyes képet hozza. Itt nem egy-egy fotót nézegetünk (azt is, természetesen) , hanem egy hatalmas képinstallációt, amely körülvesz bennünket, váltakozó látvánnyal. A téglafal mozgalmasságában, a Lugot, mint jelenséget élvezhetjük. A fotónak az a sajátossága, hogy egyszerre műalkotás, és egyszerre dokumentál, megörökíti a múló időt. Ez nyert itt életet ebben a térben, ezekkel a képekkel.
A kiállítás kurátorai: Bán András, Danó Orsolya, Kurdy Fehér János, Lugosi Blanka és Radics Panka. Látogatható október 27-ig. Kiscelli Múzeum. Templomtér