Metamorfózis

Lucien Hervé és Rodolf Hervé fotókiállítása a Fugában

A tízéves Fuga az építészet ünnepévé tette az évfordulót.

Rodolf Hervé: Önarckép

Igazán kitett magáért az ünnepi programokban és a szervezésekor is. Kiállítóterei közül a Hervé-teremben Lucien Hervé (Elkán László 1910-2007), és fia, Rodolf Hervé (Elkán Dániel Rudolf (1957-2000) fotóit láthatjuk. Mindkettejük munkássága erősen kötődik az építészethez.

A papa fiatal korában muzsikált és sportolt. „Megtanultam, hogy az életben az egyenlőtlen helyzetekben is fel kell venni a küzdelmet” – Párizsban 1929 óta élt és először modelleket tervezett divatháznak, aztán tagja lett rövid ideig a kommunista pártnak és a röplabda-válogatottnak. A második világháborúban katonaként szolgált, Dunkerque-nél német fogságba esett, de megszökött, aztán részt vett az ellenállásban. A negyvenes évektől közölték fotóit a francia újságok (Picture Post, Paris Match), de az 1949-es év hozta meg számára a várva várt sikert. Ekkor készítette el azt a 650 felvételt Marseille-ben a Le Corbusier tervezte Unité d’Habitationról, amelynek láttán a világhírű építész ezt írta neki: „önben egy építész lelke lakik”. Ettől kezdve haláláig ő volt a fényképésze. Nevét megismerte a világ, s természetesen dolgozott más, nem kevésbé világhírű építészeknek: Gropiusnak, Breuer Marcellnek, Nervinek, Niedermayernek.

Az egyenesek, derékszögek, ívek ritmusa, vagy az évszázados fatörzs évgyűrűinek töredezettsége, az indiai csillagvizsgáló óriási építményének árnyékpászmái, az festékes ecset-csíkos ablaküveg túlemel a mindennapiságon. „Az építészet egyetlen képe nem fejezheti ki természethűen a teljes organizmust” – vallotta. És akkor még ott a megunhatatlan Eiffel-torony, amelyet Lucien az 1930-as évektől fényképezett. A valóság épített látványából az ő képein absztrakt lett – a funkciótól független, azt magukról lefejtő ívek, formák önértékű szépségével. Itt most párat ezekből a munkáiból láthatunk.

Rodolf Hervé: Cím nélkül

Lucien Hervé Ekrán László korában zongorázott, fiát – mikor még Dani volt – a furulya játékossága nyűgözte le. Mást láttak meg a világból, és azt máshogyan is láttatták. Mégis, a formák ritmusa a fény-árnyék sejtelmessége összeköti őket. Robert számára „az alkotás az életet jelentette”, és bár minden érdekelte, semmi sem úgy volt jó, ahogy volt. Épületet, utcarészletet, portrét egyaránt fotózott, de sosem hagyta meg azokat a maguk valóságában. Minden, kezéből kikerülő, a lelki kiegyensúlyozatlanság, az út- és életkeresés kifejeződése lett. Vibráló indulat, ami önazonos és mégsem az. Elvont, túlcsorduló, valamiféle belső táj. Bizonytalan és mégsem az. Rudolf szavaival: „szüntelenül új, s az új valóságból következő dolgok állandó kikovácsolása”.