Berecz András fotókiállítása a Műcsarnokban
Berecz András, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész, aki ízes beszédével előadott meséivel és énekével örvendeztet bennünket, most azt bizonyítja, hogy fényképekkel is tud mesélni.
Berecz András
Bejárta a világot, eljutott Észak-Amerikába, ahol egy ősfenyő kivágásakor megmutatták neki az évgyűrűket. Láthatta, hogy a fa megőrizte Jézus születési évét, valamint azt is, amikor Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát, amikor Párizsban ledöntötték a Bastille falait. Ekkor eszébe jutott, hogy a harangok is ugyanígy őrzik a történelmet, az időt, így azok is tudnak mesélni. A harang évszázadokig az egyetlen jeladó eszköze volt a közösségnek. Nemcsak a mise idejét hirdette, de hangja kíséri utolsó útjára az elhunytat, félreverték vész idején, ha pusztított ellenség, vagy a jégeső. A harangnyelv minden ütése nyomot hagy a kemény bronzon.
Berecz András járta a templomok korhadó lépcsőit, beszélgetett sekrestyésekkel, lefotografálta a harangok belsejét, azt, ahogy a harangnyelvek sok évszázados jelet – hol felfénylő, hol tompa barázdát -, kopáslenyomatot hagynak a hatalmas öntvényeken.
Harangot csak egyféleképpen lehet önteni: úgy, ahogy Boriszka tette Tarkovszkij Andrej Rubljov filmjében. „Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket. Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül, de az öröklött tudás nem elég hozzá. Ha a harang megkondul, és mindenki ujjong, akkor az, aki öntötte, lehetőleg az emberek szemétől távol zokogjon, amiért nem tökéletes a hangja, mivelhogy nincs tökéletes harang.”
Berecz András a fényképeivel mesél a kongatók nyelvén írt történelemről és az idő könyörtelen múlásáról a Műcsarnok Harangok évgyűrűi című kiállításán.
