Nem kapjátok meg a gyűlöletem
A 2001. szeptember 11-ét követő, nyugati társadalmakat ért terrortámadásokkal párhuzamosan a témát és az eseményeket feldolgozó filmek száma is (nem meglepő módon) növekedett. A 2015. november 13-i párizsi terrortámadás-sorozat kapcsán készült francia mozi, a Nem kapjátok meg a gyűlöletem az egyik leghitelesebb és legautentikusabb alkotás az ilyen témájú filmek körében.
A terrortámadások kapcsán készült történeteken belül külön kategóriát alkotnak a támadásokat követő, veszteségeket feldolgozó filmek. Ezek is további három alkategóriára bonthatóak: fiktív támadás (Az aranypinty), a valós támadás, de fiktív karakterek (Üres város) és valós támadás, valós karaktereinek története (Bostoni erő). Valamiért az utóbbi kategóriát képviselő alkotások sikerültek eddig igazán ütősre (bár itt megjegyezném, hogy Az aranypinty silány filmes adaptációjával szemben, Donna Tartt Pulitzer díjas regénye életem egyik legizgalmasabb olvasmányélménye volt). A valós személyeket és eseményeket megjelenítő történetek minőségi palettáját erősíti (egészen komoly mértékben) a Nem kapjátok meg a gyűlöletem is.
A történet középpontjában Hélène (Camélia Jordana), Antoine (Pierre Deladonchamps) és a másfél éves fiúk, Melvil (Zoé Iorio) áll, akik családi idilljét egy csapásra dönti romba a végzetes nap. Hélène egy barátjával, Brunoval (Yannick Choirat) koncertre megy a Bataclan színházba, miközben Antoine otthon marad a kis Melvilre vigyázni. A férfi éjjel vészjósló SMS-t kap: testvére érdeklődik, hogy jól és biztonságban van-e. Anotine értetlenkedve kapcsolja be a Tv-t és döbbenten látja, hogy a Bataclan színházat terroristák foglalták el és túszokat ejtettek. Nem sokra rá kiderül, hogy a színházban, mely a támadások fő helyszíne volt és ahol a terroristák végül 89 embert öltek meg, Hélène is életét vesztette. Egészen pontosan elvették tőle.
Hélène (Camélia Jordana)
A film egyik legnagyobb erénye a hiteles és empatikus karakterábrázolás. Óriási virtus, hogy az alkotók mindössze az első húsz percben képesek voltak megjeleníteni Hélène és Antoine szerelmi dinamikáját, tizenkét éves kapcsolatuk szépségeit és nehézségeit, a még mindig tartó testi-lelki vonzalmat, az egyéniségeik harmonizálását és különbségeit, illetve a már családdá avanzsálódott, boldog, de (persze ahogy kisgyermeknél szokott lenni) kissé leharcolt szerepköreiket. A felelősségteljesen gyermeket nevelő, de egészségesen bohém, energikus fiatal párt gyakorlatilag egyből megkedveli a néző. A filmben így óriási súllyal zuhan a közönségre a fél óra után bekövetkező támadássorozat és annak minden, fokozódó borzalma.
Azon a bizonyos reggelen, mikor még minden rendben van.
A gyász Antoine számára egyből kétpólusú lesz. Az egyik oldalon ott a férfi, aki elvesztette élete szerelmét, a másik oldalon pedig a másfél éves gyermek, akivel nem csak, hogy egyedül maradt, de valahogy meg is kell értetnie az apró lénnyel, hogy anya nincs többé. Ez a szembenézés egyszerre nehezíti és könnyíti Antoine dolgát, hiszen a gyermek miatt fokozódik a veszteség érzet, azonban Melvil lesz az, aki miatt a férfi nem engedheti meg magának, hogy összetörjön, hanem pillanatok alatt talpra kell állnia és gondoznia tovább kisfiát.
A történet egyik fő aspektusa, ami miatt a film is létrejött, Antoine spontán Facebook bejegyzése, mely a férfi gyászfeldolgozásának egy lépcsőfoka volt, ami (a férfi nem kis meglepetésére) a támadások után nem sokkal, bejárta az egész világot (Magyarországon is több médium lehozta). Ez a poszt egy üzenet a terroristáknak, melynek egy rövid részlete így szól:
„Nem adom meg nektek azt az örömöt, hogy gyűlöljelek benneteket. Pedig messzire mentetek érte, de gyűlölettel válaszolni tettetekre azt jelentené, hogy meghajlok azelőtt a tudatlanság előtt, ami ilyenné tett benneteket. Azt akarjátok, hogy féljek, hogy bizalmatlanul nézzek a honfitársaimra, hogy feláldozzam a szabadságom a kényelemért cserébe. Ön vesztett! […]Ketten maradtunk a fiammal, de erősebbek vagyunk a világ minden hadseregénél.”
A poszt ötletének kipattanása is nagyon hatásos pillanatsorozat a filmben: Antoine a metrón utazik és félve, bizalmatlanul tekint egy fiatal, három fős arab társaságra, nyilván csak azért mert arabok. Az egyik fiatal elkapja Antoine tekintetét és szomorkásan nézi a férfit, akiről pontosan tudja, mit gondol akkor. Antoine pedig elszégyelli magát és úgy dönt, a történtek ellenére sem hajlandó félelemben, gyűlöletben élni.
Apa és fia
A félelem nem, viszont a gyász egy rövid időre ledönti lábáról Antoinet. Ennek remek vizuális megoldást találtak az alkotók, mely a férfi folytonos arcközelije. Ez egyrészt azért működik, mert a szuperközeli révén, Antoine körül a világ elmosódik és zavaros, életlen, kiismerhetetlen lesz, a másik fontos motívuma, hogy Antoinenak kell egyedül betöltenie a teret, amin eddig osztozott Hélènevel. Ahol eddig biztos helye volt a nagybetűs társnak, már csak Antoine van, mely a magányosság lerázhatatlan érzetével szembesít.
A szuperközeli operatőri megoldások pedig azért is működnek remekül, mert Pierre Deladonchamps kiváló színészi játéka megengedi ezt. Egységes, mégis kiismerhetetlen marad viselkedése: egy boldog nosztalgikus mosoly pillanatokon belül megy át tehetetlen, kétségbeesett őrjöngésbe, vagy éppen kiüresedett, rezignált tekintetbe.
A fiatalon megözvegyült Antoine (Pierre Deladonchamps)
A film dramaturgiai remeklése pedig, ahogyan Antoine egyre közelebb kerül és ismeri meg a sorsdöntő éjszaka momentumait. Konkrétan kétszer néz szembe a film alatt a Bataclanban történt események részleteivel, melyek a kevesebb több elve mentén érvényesülnek és a remek filmbeli időzítésnek köszönhetően, mindkét esetben szíven találják a nézőt.
Az első ilyen, mikor Antoine ráveszi magát, hogy megnézze a YouTubra feltöltött telefonos videót, amin a koncerten elhangzó első fegyverdörrenések hallhatóak. A rossz minőségű felvétel pár másodperce egészen felkavaró. A második ilyen, mikor Hélène barátja, a lövöldözést túlélő, de megsebesült Bruno kikényszeríti a beszélgetést Antoineból, aki menekül az őt folyton hívogató férfi elől, lévén képtelen találkozni azzal, aki ott volt az utolsó pillanatig feleségével.
A beszélgetésre egy kocsmában mégis sor kerül, ahol Bruno mesél. A kornológiai történetmesélés közben szinte drukkolunk Hélènenek, hogy megússza, hogy Bruno sztorija abba torkoljon, hogy Hélène kijutott a színházból, még annak ellenére is, hogy tudjuk, erre nincs semmi esély. A férfi beszámolója sokkoló és pont a minimalista ábrázolásnak köszönhetően igen hatásos. A remek színészi játék itt is érvényesül, Bruno, azaz Yannick Choirat bűntudatos vezeklése, mert ő túlélte, amit Hélène nem, és Pierre Deladonchamps arcára írt undora és viszolygása, de leküzdhetetlen kíváncsisága a részletek megismerés iránt, a film talán legmegrendítőbb perceit tartalmazzák.
„Ketten maradtunk a fiammal, de erősebbek vagyunk a világ minden hadseregénél.”
De Antoine ezek után is kitart ideológiája mellett. A már Tv-ben szereplő, a Facebook poszt miatt nyilvánosságot kapott ember újra és újra elmondja „elvettétek egy különleges teremtménynek az életét, az életem szerelméét, a fiam édesanyjáét, de ti nem kapjátok meg a gyűlöletem.”
Talán egy nap (az ilyen erejű filmek segítségével is), eljutunk oda, ahol Antoine gondolatai válnak mindenki számára örökérvényűvé. Ahol a pusztító félelmet és haragot felváltja az egyetemes közös értékek egysége, melyből nincs is olyan kevés, mint azt egyesek gondolják.
