Az aranypinty
Az aranypintyet komoly presztízsdrámának szánták, de végül az év egyik legnagyobb kudarca lett belőle. Nem véletlenül, ugyanis a makulátlan külső alatt csak szédítő ürességet találni benne.
Nicole Kidman és Ansel Elgort
Theo Decker (Oakes Fegley) egy múzeumot ért borzasztó merényletben elveszíti édesanyját, és mivel édesapja nincs a képben, egy ismerős család fogadja be. A tragédia utóélete Theót egy régiségkereskedőhöz, Hobie-hoz (Jeffrey Wright) vezeti, akinek fogadott lányával (Aimee Laurence) szoros barátságot köt. Felnőttként Theo (ezúttal már Ansel Elgort alakításában) már évek óta Hobie-nak dolgozik, de legnagyobb titkát még neki sem árulja el: a merénylet utáni káoszban magával vitt egy milliókat érő képet, de nem anyagi haszonszerzés céljából, hanem hogy édesanyjára emlékeztesse.
Az aranypintyről már az is rengeteget elmond, hogy ez a jelkép egy több száz éves, világhírű festmény, ugyanis a film nyugodtan indulhatna „A világ legsznobabb alkotása” címért. Itt a tízévesek nem képregényhősökről, hanem komolyzenéről, költészetről és festészetről diskurálnak, a rideg arisztokrácia jelképezi a szerető családi közeget, mindenki szabó által készített, elegáns ruhákat visel, és mindezt fokozandó, az összes karakter iszonyú színpadiasan viselkedik Az átlagember számára minden idegen, megjátszós ebben az atmoszférában, nincs egy karakter, akivel szívesen töltenénk együtt huzamosabb időt.
De nem elég, hogy mi folyamatosan kellemetlenül érezzük magunkat, a 149 perces játékidő során arra is csak 4-5 példa akad, hogy legalább a főhős jól érzi magát, és igazán emberi, szeretetteljes gesztusokban részesül. Az aranypintynek gyakorlatilag úgy sikerül kimerítő szenvedéspornóvá alakulnia, hogy még csak nem is egy harmadik világbeli nyomortelepen, hanem New York elit közegében játszódik. Theo, de tulajdonképpen rajta kívül mindenki más is egészen extrém sorscsapások sorozatát kapja a nyakába, viszont hiába hullanak hőseink körül a családtagok, hiába fogyasztanak el kiskamaszként egy egész hippikommunát megszégyenítő drogmennyiséget, még ezek a szélsőségek sem képesek kiváltani belőlünk semmit, mert nincsenek ezekben sorsokban, figurákban jelen azok az érzelmek, amelyekhez kötődni tudnánk.
A mű erre mintha reflektálni is látszana, amikor Theónak egy olyan életet épít felnőttkorára, amelynek lényege éppen az, hogy szerepet játszik a külvilág felé, de végül nem kezd semmit a külsőségek és a mögöttük rejlő tartalom hiányának kontrasztjával. De eleve nehéz lenne megállapítani, hogy Az aranypinty mit is akar megfogalmazni néhány közhelyes hívószó felvonultatásán túl: nem kezd semmit sem a trauma- és bűntudat-feldolgozás, sem a boldogságkeresés témáival, pedig ezek a kezdemények mind képviseltetik magukat alapötletében. És emiatt van igazán borzasztó élményben részünk, nem pedig azért, mert az alkotók látványosan elbaltáztak valamit.
Ugyanis a drámaírás alapelveit nézve nem látunk rossz filmet, hiszen Az aranypinty érthetően elmesél egy történetet, amelynek van eleje és vége, halad valahová, vannak karakterei, konfliktusai és nem vét amatőr hibákat. (Mindezt ráadásul úgy, hogy akadnak árulkodó jelei, hogy a vágóasztalon alaposan átszabták az eredeti elképzelést.) Persze ez nem olyan hatalmas fegyvertény, hiszen mégiscsak egy sikeres regény adaptációjáról van szó, de fontos leszögezni, hogy részleteiben nézve kifejezetten magas színvonalat képvisel, és csak az vág tönkre mindent, hogy ezek a részletek sehogyan sem alakulnak értékelhető összképpé. Nem világos, hogy mit jelképeznek az egyes karakterek, helyszínek és tárgyak, hogy miért nem azokat az eseményeket látjuk egymás mellett Theo gyermek- és felnőttkorából, amelyek ténylegesen összefüggenek, vagy hogy mihez akar kezdeni a film a fiú bizonyos életszakaszainak kontrasztjával. És amikor úgy töltünk el 149 percet a vászon előtt, hogy annak egyetlen másodpercét sem látjuk indokoltnak, az még akár fájdalmasabb is tud lenni, mint amikor egy film sokszor mellényúl, de legalább időként képes kiváltani valamit belőlünk.
Bizonyára mindenkinek akadt olyan ismerőse, aki már a középiskolában (vagy az egyetem első szemeszterében) öltönyt hordott, de ettől komoly figura helyett csak pojácának tűnt. Ilyen film Az aranypinty is: felöltöztették Roger Deakins elegáns képeibe, de ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy pontosan mivel gazdagodott a világ – és mi nézők – általa.
Az aranypinty a Magyar Fimadatbázison
