Amitől félünk
Ari Aster harmadik mozifilmje újabb ujjlenyomata a rendezőnek az amerikai filmgyártás horror szekcióján, mely pont annyira elgondolkodtató, szórakoztató és félelmetes, mint elődei. Ez azért is nagy érdem, mert Aster (előző filmjeihez képest is) megint teljesen új és merész vizekre evezett a félelem és reszketés ingoványos talaján.
Természetfeletti családi horrorja, az Örökség, illetve a naturalista, szektás víziója, a Fehér éjszakák után Aster most egy szürrealista, mentális utazásra invitálja a nézőt, akit az őrület legmélyebb bugyraiba kalauzol el.
Ezúttal azonban nem a folklór szokatlan és hátborzongató elemeire húzza a fókuszt, hanem a transzgenerációs családi traumákra, mely motívum azért mindig felfedezhető volt eddigi filmjeiben is, mellyel sokszor meg is alapozta a cselekmény kibontakozását. Azonban ez a szál most a főszerepet kapta, azaz a hangsúly egy szülő-gyermek (Aster esetében csöppet sem normális) kapcsolaton van.
A kiváltó incidens a többi filmjével hasonlatosan itt is egy családtag elvesztése, Beau telefonon keresztül értesül anyja brutális és banális halálos balesetéről. A történet ennek mentén roppant mód leegyszerűsíthető: Beau feladata nem más, mint hazajutni anyja temetésére, ami, tekintve a (mentális) körülményeket, egy cseppet sem lesz egyszerű. Főleg, hogy ez az „utazás” már a haláleset előtt kezdetét veszi.
Joaquin Phoenix
Ugyanis leszámítva egy nagyon rövid nyitójelenetet Beau a terapeutájánál, pillanatokon belül a férfi álomvilágában találjuk magunkat, egy skizoid látomás örvénylő epicentrumában, ahol csak abban lehetünk biztosak, hogy a következő percben is valami szokatlan fog bekövetkezni. Olyan, amire a legkevésbé sem számítunk. Három órán keresztül száguldunk egyik metaforikus, allegorikus rémálomból a másikba, aminek középpontjában az (érthetően) idegroncs Beau figurája áll, akit Joaquin Phoenix a tőle megszokott elemi erejű játékkal formál meg.
Aster filmje egy cseppet sem könnyű darab. Sőt, eddigi alkotásai közül a legnehezebben befogadható és emészthető, melyre mindenképp erényként tekintenék. A szüzsé olyan rétegzett, metatartalmakkal sűrített, hogy bizony előfordul a történetben megjelenített sub-subtörténetnek önreflexívitásába hajlása is. Erre a legjobb példa az erdőben bemutatott színdarab, melynek egyszerre lesz nézője és főszereplője Beau és mely olyan elmespirálba, gondolati-filozófiai labirintusba vezeti őt (és a nézőt egyaránt), mely a film egyik csúcspontja, és amit nem csupán a jól megírt történet, de a hipnotikus látványvilág is felejthetetlenné tesz.
A hipnotikus látványvilág is felejthetetlenné teszi
De nem csak ennél a jelenetnél lehet dicsérni a frappáns megoldásokat. Beau őrületének vizuális csomagolása az egész film egyik minőségbeli alappillére lesz. A férfi otthona, ami előtt leginkább az utcajelenetek káprázatosak, az erdő misztikus ösvényei, a színdarab díszletei és animációi vagy éppen az Örökséget részlegesen megidéző otthon és házjelenetek egyszerűen elementárisak és katartikusak.
A film elképesztően merész és jó értelemben öntörvényű, nem kíván meghajolni semmilyen formai szabálynak vagy elvárásnak. Bár megjegyezném, hogy (szerencsére) nem az első ilyen jellegű filmmel van dolgunk, olykor hasonlít (és kellő mértékben tér el, hogy még sem lehessen plagizálással vádolni) A befejezésen gondolkozom című Charlie Kaufman remekműhöz, mely szintén a háborodott elme pokoli utazásait mutatja be.
Aster filmjének erénye abban rejlik, hogy szemben a hasonló filmekkel, akár a fent említettel vagy éppen az Azonossággal, a Mulholland Drive-val, A gépésszel stb., itt az elejétől a végéig be vagyunk zárva Beau elméjébe és egyetlen pillanatra (leszámítva az első tíz percet) sem próbálkozik a norma megjelenítésével, mely kellően frusztráló lesz végig a három órás játékidő alatt.
A rendhagyó film valószínűleg még a sokadik megnézése is jócskán tartogat majd meglepetéseket. A történetből történetbe csöppenés olykor olyan intenzív, hogy az ember pislogni sem tud, mely tökéletesen megjeleníti a háborodott elme nyughatatlanságát, melyet Joaquin Phoenix arckifejezése, állandóan gyötrődő, értetlenkedő tekintete is tökéletesen tükröz.
A film továbbá remek reflexió nem csak a személyes őrületre, de az egzisztencialista kiüresedésre, a világot értelmezni nem tudó ember általános poklára, mely a káoszban keresi szüntelenül és eredménytelenül helyét.
A humort sem kezelte még ennyire jól Aster, az Amitől félünk a folyamatos abszurd jeleneteknek köszönhetően bőven ad alkalmat a nevetésre, melyek remek szimbiózisban vannak a borzongással. Az egyik pillanatban a frász kerülgeti az embert, a másikban pedig már nevet (és értetlenkedik) a jelenet megoldásának furcsaságán és lehetetlen voltán. Erre már az elején jó példa anyja szokatlan halálának körülménye és annak feltárása.
Phoenix, Nathan Lane és Amy Ryan
Azonban minden erénye ellenére mégis úgy gondolom, hogy ez lett a legkevésbé jól sikerült darab az Ari Aster palettán (igaz épp csak egy hajszállal lemaradva a másik kettőtől). A mentális film sűrű álomvilága sajnos sokszor magával hozza az izgalom abbéli hiányát, hogy tisztában vagyunk világa irracionalitásával és a szereplők képzeletbeli mivoltával, mely valódi fenyegetést nem hordoz. Ezzel szemben Aster másik két filmje komoly és végletekig izgalmas veszélyforrások tömkelegével volt tele. Számomra igazi mestermű a Fehér éjszakák és főleg annak lezárása volt, amely a teljes racionalitás alapját helyezi egy groteszk, mégis hihető és valós helyzetbe, amitől az csak még szürreálisabbnak hat.
Ebben a filmben pedig már olyannyira vagyunk elszakadva a valóságtól, hogy az egyetlen tét csak az lesz, hogy Beau-nak sikerül-e kijutnia saját fejéből. Ez azonban nincs olyan drasztikus szinten, mint Az örökség vagy a Fehér éjszakák valóban kegyetlen világának fenyegetettsége.
Az immár összesen kilenc filmet jegyző három zseni, azaz három nagy kortárs horror-rendező közül (Jordan Peele és Robert Eggers a másik két nagyágyú) most Ari Aster is leforgatta és bemutatta harmadik filmjét, mely összességében pont annyira jól sikerült, mint az tőle (vagy tőlük) várná az ember. Az Amitől félünk sokszor nézős darab, mely örömtelien kényelmetlen, felszabadító és nyugtalanító egyszerre.
Amitől félünk a Magyar filmadatbázison
