Fehér éjszakák
Ki nem gondolkodott már el azon, milyen érzés lenne hátrahagyni a hétköznapok problémáit egy időre és kivonulni a természetbe? A Fehér éjszakák ezt a vágyálmot változtatja rémalommá.
Ari Aster rendező bombaként robbant be a filmes közéletbe tavalyi, Örökség című filmjének szokatlanul megrázó hangulatával, horrorfilmtől nem várt lélektani mélységeivel és (szó szerint) lélegzetelállító alakításaival. A fiatal alkotó második filmjét nézve pedig már kétség sem férhet hozzá, hogy itt egy valóban formabontó, hátborzongató és intelligens életmű készül. Valami, amire az amerikai filmiparban egyre több példa születik az utóbbi időben.
Az olyan, nemrégiben megjelent filmek, mint Jordan Peele Tűnj el!-je, vagy Jorgos Lanthimos Szent Szarvas meggyilkolása hangulataiban egy újhullámos irányzat kezdeménye fedezhető fel. Egyfajta jellegzetesen kényelmetlen atmoszféra lengi őket körül, ami groteszk fekete humorral keverve egyik pillanatban megnevetteti a nézőt egy abszurdan humoros jelenettel, a következőben pedig sokkolja kegyetlenségével. Mindkét rendező filmjeinek hátterében komoly társadalmi problémafelvetések bújnak meg. Tempójuk, elbeszélésmódjuk szempontjából a művészfilmek kategóriájába sorolnánk őket, szerkezetük mégis tipikusan műfaji filmes. Egy már jól ismert rendszerben működve képesek formabontón újat alkotni.
Ebbe a trendbe illik bele Ari Aster eddigi munkássága is, melynek legújabb tagja, a Fehér éjszakák a tinihorror zsáner trópusait ötvözi az okkult miszticizmussal, mindezt tetemes filozófiai körettel meghintve és rendkívül felkavaró légkörrel tálalva. Az atmoszférateremtés az Örökség fojtogató és maradandó hatásának legfontosabb eszköze volt és ezt a kivételes képességét a rendező továbbra is mesterien alkalmazza. A film egy amerikai kisvárosban kezdődik, egy hideg téli estén, azonnal megalapozva a hátborzongató hangulatot. Dani (Florence Pough) és Christian (Jack Reynor) kapcsolata nem áll biztos alapokon, ezen a bizonyos éjjelen azonban egy felfoghatatlan családi tragédia mégis újra összekovácsolja őket. Így kerülnek végül Christian baráti társaságával együtt Svédország egyik elzárt közösségének 90 évente megrendezésre kerülő nyár közepi fesztiváljára. Itt pedig egy véget nem érő, verőfényes rémálomba.
Az éjszaka nélküli svéd nyári vidék festői fényei erős kontrasztba kerülnek a cselekmény komor kisugárzásával és tökéletes alapot szolgáltatnak annak a kényelmetlen és bizonytalan érzésnek, ami a film teljes két és fél óráját körüllengi. Klasszikus horrorfilmes alaphelyzetét – néhány attraktív, amerikai fiatal egy vakáción, ami halálos kanyart vesz – a film tanulmányi közegnek használja, melyben egzisztenciális és társadalmi kérdéseket vizsgál karakterein keresztül. Egy hiteles és sokáig hatása alatt tartó horrorfilm kulcsa karaktereiben rejlik és egyben ez az akadály, melyen a legtöbb kommersz horror elbukik. Szereplőik nem elég valósak ahhoz, hogy rajtuk keresztül valóban el tudjunk merülni a történetben, így néhány ijesztésnél többet nem is képesek kicsikarni a nézőből. Aster ebből a szempontból új irányt képvisel a műfajban. A karakterek nem csupán dekoratív fiatalok, hanem komplex személyiséggel, vágyakkal és ambíciókkal (vagy azok hiányával) rendelkező individuumok, kiknek döntései minden esetben személyiségükből erednek.
A film nem várt sötét humora is nagyrészt a karakterekből és az ő izolációjukból fakad. Különös módon a humor itt elsősorban nem a szórakoztatás eszköze, inkább a néző zavarodottságát erősíti meg. Mikor néhány groteszk jelenet, és a szereplők reakciója láttán felnevet a közönség, a levegőben érezhető egyfajta feszültség is. Sokszor még a kínos poénok szándékossága is kérdésessé válik. Ahogy a film témái súlyosbodnak, úgy válnak a nevetések is egyre kényelmetlenebbé, a néző pedig, akárcsak a karakterek, lassan teljesen összezavarodik érzelmileg.
Az összezavarás azonban kifejezett szándéka a rendezőnek. A film ugyanis egy kivételesen szürreális és rég letűnt szubzsáner, a folk horror egyfajta újragondolása. Az okkultizmus és a pogány szektákat körülvevő sötét misztikum szolgáltatja a film közegét, ebben a bizonytalan rendszerben pedig számtalan kérdéskört képes megmozgatni. Modern társadalmi berendezkedésünk szintetikussága és a klasszikus emberi értékektől való eltávolodás legalább annyira foglalkoztatja, mint a barbár vérengzés lélektani okainak vizsgálata.
Aster filmje széles körű okfejtéseinek és metaforáinak központjában mégis az érzelmi traumák feldolgozásának rendkívül emberi nehézségei állnak. Dani karakterén keresztül egy felfoghatatlan tragédiával való szembenézést és zátonyra futott kapcsolatának elengedését éljük át egy pogány infernóban való alámerülés formájában. A cselekmény szimbolizmusokkal visz végig a gyász fázisain. A tagadástól, a pánikon át a dühön keresztül az önsanyargatásig és végül a katartikus elengedésig Danit végigkísérjük az érzelmek szellemvasútján. Mikor végül két és fél óra feszültség után elérjük az elkerülhetetlen végkifejletet, a feloldás fülsiketítő crescendóval égeti bele magát a megviselt néző érzékszerveibe.
Alig egy évvel nagy sikerű első filmje után Ari Asternek sikerült ismét feje tetejére állítani a hozzá fűzött elvárásokat. Az Örökségtől hangulat szempontjából teljesen eltér, mégis kétségtelenül önazonos darabjává válik ennek a fiatal, de rendkívül érett és formabontó életműnek. A Fehér éjszakákat nem lehet őszintén horrornak nevezni. Félelemkeltés helyett célja sokkal inkább az érzelmi kizökkentés és a gondolatébresztés, melyből mindkettőt remekül teljesíti. Egyszerre fest képet az okkultizmus groteszk világáról és személyes útkeresésről, hipnotikus jeleneteit és motívumait pedig napokkal megnézése után sem könnyű felejteni. Velünk marad, akár egy nehezen lezárt kapcsolat emléke.
A Fehér éjszakák a Magyar Filmadatbázison
