Tarantino: Szerelmes levél a feladónak

|

Volt egyszer egy… Hollywood

Tarantino négy éve várt 9. filmje végre a magyar mozikba is megérkezik, és bár a várakozásoknak megfelelően egy emlékezetes hollywoodi időutazással szolgál, a nézőket garantáltan megosztja majd.

Brad Pitt

Hollywood a ’60-as években második reneszánszát élte. Fényesen izzott a sztárkultusz, a hatalmas, csillogó filmszínházak folyamatosan telt házzal működtek és érezhető volt egy új korszak szele. Ebbe az időszakba született bele szó szerint Quentin Tarantino, aki 1967-ben, négyévesen költözött Los Angelesbe édesanyjával. Két évvel később, egy végzetes augusztusi éjszakán az egész várost megrázta egy rémtett, ami után semmi nem volt többé a régi. Ebben a sorsfordító évben, 1969-ben játszódik a rendező öt éven át írt eposza, a Volt egyszer egy… Hollywood. Bátran kijelenthető, hogy ez Tarantino legszemélyesebb vallomása.

Jóval több számára, mint pusztán egy film Hollywood aranykorának utolsó pillanatairól. Ez Tarantino szerelmes levele a tradicionális filmkészítéshez, az egykori sztárkultuszhoz és a csillogáshoz, ami a ’60-as évekkel együtt, mára mindössze emlék maradt. Ebből a világból származik a film két főszereplője, a klasszikus cowboy szerepére született Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és dublőr-kaszkadőre Cliff Booth (Brad Pitt), aki nem csak a vásznon westernhős. Rick az ’50-es évek western korszakában igazi sztárnak számított, mostanra azonban kénytelen beérni sorozatok egyalkalmas rosszfiú-szerepeivel és szembe kell néznie a ténnyel, hogy Hollywood lassan elhalad a feje fölött. Cliff, aki az utóbbi időben egy sejtelmes okból kifolyólag munkához sem tud jutni szakmájában, jelenleg sofőr és mindenes pozíciót lát el barátja és főnöke mellett. A régi Hollywoodot képviselő kiöregedő cowboy-páros közvetlen szomszédságába költözött a fiatal, paradigmaváltással érkező új-Hollywood, Roman Polanski (Rafal Zawierucha) és Sharon Tate (Margot Robbie) képében. Az új generáció, mely közelsége ellenére mégis teljesen elérhetetlen.

Első közös filmjükben korunk két utolsó régi vágású hollywoodi ikonja, Pitt és DiCaprio bevezet minket a mozi mágiájának színfalai mögé, ahogy végigkövetjük őket hétköznapjaikon az angyalok városában. A párost Los Angelesen keresztül végigautózva ismerjük meg, akárcsak Jules-t és Vincentet a Ponyvaregényben, a kocsikázás pedig itt is rendszeresen visszatérő motívummá válik. Az autó ismét nagy – és csak látszólag jelentéktelen – beszélgetések helyszíne és konfliktusok gyújtópontja, a film azonban nem csak járműközpontúságában reflektál Tarantino mesterművére. Stílus szempontjából ugyanis a Volt egyszer egy… Hollywood közelebb áll a Ponyvaregényhez, mint bármelyik korábbi alkotása. Ez persze nem azt jelenti, hogy hatásában, vagy jelentőségében is megközelítené azt.

A legfontosabb párhuzamot mégis a két film narratív struktúrája közt lehetne meghúzni. Jó szokásához híven a rendező élesen elkülönülő fejezetekre osztotta fel a történetet, pontosabban három különálló napra, ami dramaturgiailag is harmadolja az elbeszélést. A három nap folyamán pedig betekintést kapunk főszereplőink, Rick, Cliff és Sharon életébe és a csillagok városának 1969-es álomvilágába. Klasszikus értelemben elbeszélésről nem is beszélhetünk a Volt egyszer egy Hollywood esetében. A film nem rendelkezik tisztán körberajzolható történettel. Nem egy sztorit mesél el, inkább csak belehelyezi nézőjét egy világba, aminek mozzanatait külső szemlélőként figyeljük. A három karaktert követjük, miközben szórakoznak, filmet forgatnak, antennát szerelnek, nosztalgiáznak a dicső múltban, szálaik pedig alkalmanként összefutnak, majd újra szétválnak. Akár egy hömpölygő folyam, az életek szabadon haladnak saját medrükben a cselekmény vezető szála nélkül.

Brad Pitt, Leonardo DiCaprio és Al Pacino

Ahogy a Ponyvaregényben is, a narratívának van egy természetes hullámzása, melyben minden úgy történik, ahogy történnie kell, semmi sincsen elsietve és látszólagos véletlenszerűségük ellenére az eseményeknek megvan a maga szerepük a történetben. A filmbéli Hollywood a város egy torzított változata, mondhatni Tarantino lencséjén keresztül vizsgálva. A karakterek elnagyoltak, és sokszor, a két rövid jelenetben feltűnő Bruce Lee esetében kifejezetten erősen karikírozottak. Ez 1969 Hollywoodja Tarantino filmes univerzumában, abban a világban, ahol Hitler egy moziban vesztette életét, ahol Django szabadította fel a rabszolgákat és Samuel L. Jackson néhány százévente új formában jelenik meg.

A filmben ez a fikciós világ keveredik a valódi (film)történelemmel a rendszeresen visszatérő filmrészlet-inzertekben. Olyan klasszikusok, mint a The Wrecking Crew, vagy A nagy szökés lépnek be egy-egy jelenet erejéig a történetmesélésbe egy filmbéli mozivásznon, vagy egyszerűen illusztrációként, miután valaki megemlíti őket beszélgetés közben. Tarantino nem fogja vissza magát. Kitalált spagetti westernekből forgat le jeleneteket DiCaprioval egy vicces montázshoz, szereplőit digitálisan belekopírozza egy valós filmbe, máskor pedig Margot Robbie-t láthatjuk, ahogy az igazi Sharon Tate alakítását nézi a vásznon. Így rója le Tarantino tiszteletét a korszak filmművészete iránt és mond köszönetet a popkultúra nagy ikonjainak, akik annyira jelentős hatással voltak saját eszköztárára.

Margot Robbie

A film nem igyekszik új, ismeretlen területeket felfedezni. Végig megmarad alkotója komfortzónájában és éppen ezért nem is válik felejthetetlen mesterművé. Még csak Tarantino öt legjobbja közé sem tudnám sorolni, egy azonban biztos: a film emlékezetes utazás a rendező koponyája körül. A játékidő felénél járhattunk, amikor Sharon Tate egy mozi előtt gondolkozott, hogy beüljön-e saját filmjének vetítésére, ezzel párhuzamosan pedig Rick új sorozata forgatásán volt kénytelen szembenézni gyengeségeivel. Ekkor éreztem azt, hogy ezeket a karaktereket és ezt a világot még hosszú órákon át képes lennék nézni, akkor is, ha nem történik velük semmi említésre méltó. Egyszerűen csak jó érzés Tarantino meseszerű Hollywoodjában időt tölteni, ugyanis sugárzik belőle, hogy alkotója egy életet tudna itt leélni.

Ha úgy nézzük, saját utópiáját teremtette meg ezzel a filmmel. Ez az alternatív Los Angeles pedig minden eddigi filmjénél jobban tele van cameokkal és „easter eggekkel”. Tarantino legtöbb visszatérő színésze feltűnik egy-egy kisebb szerepben, szinte negyedóránként jelenik meg egy meztelen női lábfej és annyi popkulturális utalás van elrejtve benne, hogy az ELTE teljes filmszakának se lenne esélye mindet felfedezni. Egy cinikusabb pillanatomban azon is elgondolkodtam, hogy Tarantino elsősorban azért készíthette ezt a filmet, hogy kiélje benne minden fétisét és eddig meg nem valósított filmes vágyát. Ez persze aljas rágalom, mindenesetre vitathatatlan, hogy a mester kivételes műgonddal ügyelt arra, hogy teljes eddigi filmográfiáját beágyazza ebbe a mesébe.

Saját utópiáját teremtette meg a filmmel

Kicsit úgy tűnik, mintha a filmművészet nagy remekei mellett saját mítoszához is szólna szerelemes levele és külön gondot fordítana saját örökségének tudatos építésére. Nem csak az a célja, hogy remek filmet készítsen, hanem az is, hogy egy homogén életművet tudjon magáénak, mikor a 10. filmje után (állítása szerint) elhagyja majd a rendezői széket. A tökéletes hagyaték megalkotása céljából pedig megmarad a biztonsági játéknál. Mivel nem kísérletezik merőben új elbeszélésmódokkal vagy stílusokkal, valóban képes kifogástalanul megformált és csillogóra fényesített alkotásokat létrehozni, mégis nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy vajon mennyivel többre lenne képes ennél QT, ha el tudná engedni saját egóját és merne új vizekre evezni.

Tarantino szerelmes levele az egykori sztárkultuszhoz és csillogáshoz

Mindettől függetlenül a Volt egyszer egy… Hollywood kétségtelenül az idei év egyik legélvezetesebb moziélménye, valódi nagybetűs, celluloidra rögzített MOZI, egy régi vágású cowboy-rendezőtől, melynek csakis a nagyvászon tud méltó házigazdája lenni. Interjúiban említette, hogy ha filmográfiáját egy nagy filmnek tekintenénk, a Volt egyszer egy… Hollywood lenne a történet végi nagy leszámolás, tizedik filmjét pedig munkássága epilógusának szánná. Én személy szerint mégis jobban örülnék, ha lezárásként merne egy utolsót kockáztatni és teljesen új területet fedezne fel. A Jackie Brown óta ugyanis tudom, hogy Tarantino mire képes, ha átlépi önmaga szabta határait.

Filmpremier Cannes-ban

A Volt egyszer egy… Hollywood a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: