Zádory Édua első szólólemezéről
Hatásos címlap: nagyvad indulatát kommentálja a cím. Kiszótározni nem érdemes, olyannyira eltérő értelmű jelentései vannak, s a kép amúgy is önmagáért beszél. Tehát: élményre fel!
A címlap információi között szerepel az is, ami a legfigyelemreméltóbb, s voltaképp a hallgatnivalón túlmutatóan tanulságos a muzsikus-társadalomnak: a hegedűművésznek ajánlott kompozíciókból állt össze a műsor, valamennyi darabnak ez az első felvétele.
Tehát, adott egy virtuóz hangszeres művész, aki kölcsönös kapcsolatba került több – többé-kevésbé a saját generációjához tartozó – zeneszerzővel. Kölcsönös kapcsolatot feltételez ugyanis, hogy a szerzők a hegedűs „testére szabott” darabot írjanak, tehát az ő zenei világának ismeretében alkossanak. Ilyen meggondolásból szinte Zádory Édua zenei portrégyűjteményének is tekinthetők ezek a darabok, amelyek ugyanakkor megkülönböztetett helyet foglalnak el a szerzők életművében is. Mert lehet egy mű okos és szép, tartalmas és érdekes, ha nem kerül közönség elé, avagy mindösszesen egy bemutatón letudva a kötelezettséget, aligha fejthet ki jelentős hatást. Sem a hallgatóságra, sem az érdeklődő muzsikus-kortársakra.
Zádory Éduának „érdemes” írni, hiszen ő repertoáron tartja a neki készült darabokat, és – szakmai életrajzának tanúsága szerint – talál alkalmat újrajátszásukra. Kibontakozásában minden bizonnyal nagy szerepe van a szokatlan pályakezdetnek: a kecskeméti kislány Szegeden a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola előkészítő osztályába kerül rendkívüli tehetségként, majd 16 évesen svájci ösztöndíjat kap. Ettől kezdve zenei hazája a nagyvilág, svájci tanulóévek után Bécsben diplomázott, s ugyanabban az évben alapított zongoratriójával (Hungaria Piano Trio, amelyben a Bécsi Filharmonikusok szólamvezető csellistája, Varga Tamás, valamint Szokolay Balázs a partnere) a Budapesti Tavaszi Fesztiválon is bemutatkozott.
Hamar rájött: a figyelmet fel kell kelteni, s éppen ezért nem várta meg, amíg ráesik a reflektor fénycsóvája, maga is tevékenyen részt vesz pályája alakulásában. Remekül megválasztott fotó szerepel a kísérőszövegben, amelyen „NO PAIN NO GAIN” feliratú pólót visel. Igen, kezdettől tudatosan szívvel-lélekkel belevetette magát a zenélésbe. Az ilyen alkat biztosítja, hogy soha ne veszélyeztesse a megannyi szakmabélit utolérő burnout. A másik kép, amelyen tigrist lehagyva száguld hegedűvel a kezében, adekvát képi illusztráció ahhoz a személyes kísérőszöveghez, amelyben mintegy művészi ars poeticáját fogalmazza meg. Ezt a szöveget (angolul és németül szerepel a Genuin 17473 mellékleteként) egyvégtében érdemes olvasni, a kiragadott mondatok könnyen félreértelmezhetőek.
Zádory Édua szívesen dolgozik együtt zeneszerzőkkel (ő maga alkotóként a vizuális művészetek területén próbálta ki magát), ugyanakkor nem az a típus, aki a szerzői instrukciókból alakítja ki a hangzásképet. Miként látványként a gesztikulációban, úgy a hangzásban is vállalja az egyediséget, tehát – legyen szó a zeneirodalom történeti darabjáról vagy kortárs műről – annak megszólaltatását a személyes kifejezőerővel teszi intenzívvé. Tehát, már az interpretációra is oda kell figyelni – ami azzal jár, hogy a műnek is fokozott érdeklődés jut. Az ő szótárában nemigen szerepel a „művészi alázat”, de nem hiányoljuk, mert helyét meggyőzően foglalja el az a játéköröm, amely problémátlan technikai felkészültséget és perfekt műismeretet egyaránt feltételez.
Hat szerző hét műve szerepel a korongon, közülük a legkorábbi 2010 és 2012 között készült (Johanna Doderer: In Breath of Time), a legutóbbi 2016/17-ből Federico Placidi darabja (del bianco silenzio … al limite della notte), amely élő elektronikát is használ (a felvételen a szerző közreműködésével). Juan Manuel Abras két művel szerepel (Perpetuum tanguile, The Hermit on Arnold Böcklin’s „Der Einsiedler”), a további három mű egyaránt a 2015-ös év termése (Nikolet Burzyńska: lightfire, Filip Sande: Fire on snow, a 47 éves szerző 127. opuszaként, valamint Hartl Bence: Scherzino Diminuito).
A hallgató számára teljesen ismeretlen műsor felbecsülhetetlen tanulságokkal jár: egyrészt, kénytelen odafigyelni az egyes darabokra, ami ezúttal nem nehéz, hiszen az intenzív-szuggesztív előadásmód látvány nélkül is segíti ezt, másrészt pedig felfedezheti, hogy képes tájékozódni ezekben a tételekben. Némelyik rajzos, a másik inkább grafikailag izgalmas, vagy épp a csend tagoló és összekötő szerepének az érvényesítésével.
A kortárszene-hallgatásban kevésbé rutinosak számára érdemes részletekben ismerkedni az újdonságokkal, művenként, esetleg egyiket-másikat többször is meghallgatva. Ily módon nem lankad a figyelem, az újrahallgatáskor pedig az ismétlés okozta közismert pozitív reakcióra számíthatnak a művek. És nem mellékesen: jut idő annak észrevételezésére, hogy a játéköröm állandó kísérője az előadói teljesítménynek. Vagyis, lehet szeretni a kortárs zenét. Nyilvánvaló, hogy Zádory Édua számára a kortárszene-játszás egyáltalán nem „misszió”, sőt!
Tavaly novemberben, három nap alatt készült a felvétel a raidingi Lisztzentrum-ban. Elismerésre méltó teljesítmény. Idén július 6-án a brüsszeli Balassi Intézetben lemezbemutató hangversenyre került sor, ami újfent azt tanúsítja, hogy a kétségkívül nehéz darabokat is pódiumkész biztonsággal vállalja az előadó. Ez a korong is tanúsítja: napjainkban is íródik a jövő zenetörténete, s azt is, hogy a szerencsés műveknek jut etalon-jellegű interpretáció, amely kiindulópontul szolgálhat a további potenciális előadóknak. És csak remélni lehet, hogy előbb vagy utóbb hozzáférhetőek lesznek a kották is. Hogy hozzáférhessenek a vállalkozó kedvű hegedűsök.
