Ballada mélyhegedűre és zenekarra, Csongor és Tünde balettzene
Egy-egy értékes újrafelfedezés révén mind gyakrabban érzi úgy a zenei múlt barangolója, hogy a zenei élet: méltánytalanságok sorozata.
Weiner Leó zeneszerző 1885-1961
Idealistaként átértelmezve: a kimeríthetetlen kincsestár megannyi élményt tartogat előadóknak és hallgatóknak egyaránt. És ne feledkezzünk meg a nélkülözhetetlenekről: a kalandvágyó (netán: igazságszolgáltató) felfedezőknek, akik lehetővé teszik az értékmentést. Ez utóbbi tisztet – mint évtizedek óta oly sok alkalommal – ezúttal is Kassai István töltötte be, aki zongoraművészi elhivatottsága mellett a magyar zenetörténeti múlt méltatlanul elfeledett értékeivel kívánja megismertetni napjaink zenekedvelőit. Ő hívta fel felesége, Csányi Valéria figyelmét Weiner Leó Csongor és Tünde balettzenéjére, amelynek újra felfedezéséhez az ősbemutató centenáriuma kínált aktualitást. Mármint a kísérőzenéé, amely 1913-ban a Nemzeti Színház felkérésre készült, s végül is 1916. december 6-án került először közönség elé. Hangversenytermi előadásra készült az anyagából szvit, de új életre 1930-ban támadt, amikor 1930. november 8-án egyfelvonásos balettzeneként került színre a Budapesti Operaházban. E kilenc tételes verziót 14 tételessé dolgozta át, s ebben az alakban 1959. júniusában volt a premierje (Forray Gábor díszleteivel, Márk Tivadar jelmezeivel, Eck Imre koreográfiájával, Mikó András rendezésében. A dirigens Blum Tamás volt – az előadás „új betanulásként” szerepel a Zeneműkiadó „A Budapesti Operaház 100 éve” című kötetében).
A hat képben színre vitt balett zenéjének ez a végső verziója kéziratos forrásként maradt fenn – ebből készült a felvétel 2015. januárjában. Előtte hasonlóképp ritkaság szerepel a korongon, Weiner Op. 8-as, eredetileg klarinétra és zongorára komponált Balladájának második zenekarkíséretes verziója, amelyben az eredeti zenei anyag néhány ütemmel kibővül, s a szólót mélyhegedű játssza. Ezúttal nyomtatott kottaanyag állt rendelkezésre.
A MÁV Szimfonikus Zenekarhoz szólistaként a Balladában Szűcs Máté társult, a balettzene előadásában pedig ifj. Sapszon Ferenc egyik legismertebb kórusa, a Jubilate Leánykar. A felvétel dirigense Csányi Valéria.
Öröm kézbe venni ezt a felvételt: a borító képe (a zenei rendező Aczél Péter felvétele) mintha az Aranyalmafát idézné meg – meseváró hangulatba kerülünk tőle. És valóban azt kapunk, voltaképp már a Balladában is. A Ballada eredetileg 1908-ban készült, a 28-as opusz-számot viselő verzió az 1949-es év termése.
Nem véletlen az évszámok felidézése – arra sarkall, hogy ki-ki elhelyezze saját zeneirodalmi ismeretei sorában e műveket. Meglepő „szomszédságok” alakulnak ki, magyar és nemzetközi viszonylatban egyaránt…
Weiner Leó az utókor tudatában elsősorban világhírnévre szert tett művészgenerációk kamarazenetanáraként. Mint Kodálynál a zenei analfabetizmus megszüntetésére való törekvés, úgy nála a kamarazene-tanítás árnyékába került az alkotói életmű. Napjainkban kevés darabja komolyzenei slágerként él a köztudatban (elég számos átiratban tovább népszerűsödött Rókatáncára, s a kezdő zongoristák négykezes-irodalmának egyik alapműveként számon tartott Bölcsődalra hivatkozni). Maga Weiner fő művének tartotta a Csongor és Tündét (amelynek zenekari szvitjét több felvétel is megörökítette) – ezt saját hangján is hallhatjuk az interneten.
Weiner már zeneakadémistaként kitűnt a zeneszerzés-tanszakosok között, kiváltképp a hangszerelés tudományában bizonyult egyedülállónak. Vélhetően ebben közrejátszott az is, hogy gyermekként Weiner nagy szerzők partitúráinak elemzésével szerzett tankönyvből el nem sajátítható tapasztalatokat. Mindenesetre, a nagyzenekart a hangszínek gazdag palettájaként kezelő komponista rendkívül finom árnyalatokat, ugyanakkor hatásos színeket tudott kikeverni, s éppen ez adja zenéjének sajátos „ízét”. Új utakat kereső kortársaival ellentétben, ő a járt utakon haladva vált egyéniséggé, részben épp azáltal, hogy zenéje alapelemei között korántsem díszítő smink-funkciót szánt a hangszerelésnek, hanem a hangulati töltésnek alapvető meghatározójává tette. Zenéjének másik sajátossága harmóniavilágában rejlik, pontosabban, abban a módban, ahogyan a legkülönbözőbb harmóniaváltásokat a hangulat- vagy épp a jellemfestés szolgálatába állítja. Ezek a „telitalálat” pillanatok avatják mindmáig élményforrássá kompozícióit.
Ha úgy értelmezzük, hogy jubileumi kiadványról van szó (a balett premierjének centenáriuma okán), akkor is csak az elégedettség hangján szólhatunk. Kellemesen „belefeledkezős” világgal kecsegtet a Ballada, és talán még a konkrét irodalmi program (Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje) ismerete nélkül is teljes értékű zeneként élvezhető a balett 14 tétele. (Csak zárójelben: Molnár Antal így írt a Csongor és Tünde szvit hangversenytermi előadását követően: „E zenében minden egyes akkordnak színi vonatkozása van. A darabban szavakkal ki nem fejezhető mozgást, a lélek mozgását nyomról-nyomra követi. Nem ítélhetünk helyesen felőle, ha csak az abszolút zene otthonában, a hangversenyteremben hallgatjuk meg.” Azóta sokat változott az idő, jelentősebb absztrakciókra is szívesen vállalkozik a hallgató – amikor az előadók látványától megfosztva ismerkedik felvételről művekkel. De amit az akkordok színére utalva írt Molnár Antal, az látvány nélkül talán nagyobb figyelemben részesül ily módon.)
A MÁV Szimfonikus Zenekar, Csányi Valéria vezényletével, láttatóan muzsikál. A hallgatót kiragadja a mindennapokból, sőt, időérzékétől is szinte megfosztja. Látvány nélkül, pusztán hallgatni valóként, legfeljebb az ebben a környezetben kirívó hosszúságú 6. tétel (Az ördögfiak) tűnik kissé ingerszegénynek.
Szűcs Máté szép hangú szólójával a Ballada remélhetőleg felkelti a brácsások (és ha hallják, a klarinétosok) figyelmét – érdemes lenne visszavinni a koncerttermekbe ezeket a kis-feszültségű, ám színekben annál gazdagabb kompozíciókat.
