Gut – besser – Gösser – Siegfried
Korántsem csupán a tréfás ragozás továbbfejlesztéséről van szó – kijár a felsőfok feletti kategória a június 18-i előadásnak. A mérhetetlen mérhetőségéről tett tanúbizonyságot az a sok Wagner-rajongó, aki megfellebbezhetetlen biztonsággal állította már az első felvonás után: ilyen nincs!
Brünnhilde: Catherine Foster
Üstökösként jelent meg a magyar zenei élet egén a Budapesti Wagner-napok, pályája messze ívelt az országhatáron túl minden irányba. Nem kisebb fórum, mint a New York Times írt róla elragadtatottan, a budapesti fesztivált egyenest a Bayreuthi Ünnepi Játékok tőszomszédságába állítva (ajánlás-értékű szlogenje hívja fel azok figyelmét a budapesti fesztiválra, akiknek nem jutott jegy Bayreuthba – idén pólófeliratként is megjelent, s nem kevesen máris ilyen felsőben feszítettek a rendezvényeken). Cégér, amit a legjobb bor sem nélkülözhet?
Mindenesetre, évről-évre terjedt a híre, nőtt a rajongótábora (messze meghaladva az elkötelezett Wagner-rajongók táborát, egyszersmind jótékonyan erősítve annak „kemény magját”). Az évenkénti programok között megkülönböztetett helye van a Ringnek, amelyet tizennégy éve láthatott először a Müpa közönsége – és Hartmut Schörghofer rendezésében azóta rohamosan hódít a Tetralógia. A négy egymást követő napon celebrált monumentális alkotás olyan népszerűségnek örvend, hogy kétszeri előadása is csaknem telt házat vonz.
Igen, Wagner zenéje „hosszú” – de az időt relatív módon éljük meg – és legfeljebb megmacskásodott lábak, elzsibbadt ülőgumók éreztetik a tényleges időtartam hosszúságát. És hosszúak a szünetek is – ötven, illetve hatvan percesek! És a nagyközönség megtanulta tartalmasan kitölteni, miközben az előadók igyekeznek regenerálni teljesítőképességüket (mert számukra elengedhetetlenül szükséges a terjedelmes szünet – kiváltképp, amikor a szerzői elképzelést megvalósítva, egymás követő napokon viszik színre a négy önmagában is előadót próbáló művet!).
A Müpabeli előadások nagy létszámú nemzetközi közönsége élményforrást keres és talál a produkciókban. Azok is, akik először vannak is, és azok is, akik évről-évre hűséges visszatérők. Az utóbbiak között megcsodálhatunk olyanokat, akik fejből tudják valamennyi szereposztást, nem ritkán minősítő összehasonlításokkal. De nem kisebb hatást gyakorolnak az előadások azokra sem, akik nem foglalkoznak adatokkal-információkkal, legfeljebb néha felcsillan a szemük, amikor visszatérő vendég lép színpadra. Mert színpaddá változik az összművészeti megjelenítést célzó realizálások tere, világszínházzá az épület.
Magam azok közé tartozom, akik megunhatatlanul szeretik ismételten átélni a wagneri remekműveket, tehát nem ritkán ugyanazt a művet egy évadon belül kétszer is örömmel nézem-hallgatom. Akkor is, ha részben módosul a szereposztás, és akkor is, ha változatlan. Hiszen annyi minden történik látványként is – és a többszöri meghallgatás esélyt ad arra, hogy mind komplexebb élményre tehessünk szert.
Ebben az évben egészen kivételes élményt jutott osztályrészül azoknak, akik mindkét Siegfried-előadáson részt vettek. Mert a második alkalom lehetővé tette, hogy megtapasztaljuk azt a minőséget, amelynek jellemzésére afféle „túlzófok” is szerénynek és szolidnak bizonyul.
Catherine Foster
A Wagner-napok közönsége „megszokta” a magas színvonalat, az értőbb-érzékenyebb látogatók alkalmanként személyes (egyszersmind objektívnek tartott) rajongásuknak adnak kifejezést, ami abban is megnyilvánul, hogy mind több énekes nevét tanulják meg. (Fontos ez a „tudás”, nem is elsősorban lexikális értéke miatt, hanem azért, mert így interiorizálódik a művészi teljesítmény – a szó jó értelmében „birtokba veszik” a művészt, produkcióját.)
Arra a csodára viszont a legmerészebbet álmodók sem gondolhattak, ami június 18-án létrejött. Ez már nem előadás volt, nem megjelenítés, hanem (szinte) valamennyi közreműködő átlényegülése. Mert 11-én is remekeltek a „szereplők”, megcsodálhattuk kifejező színpadi játékukat (stb.), de aminek második alkalommal tanúi lehettünk, az leírhatatlan! (Csak jócskán az előadás után – hazafelé avagy otthon – jött villámcsapásszerűen a gondolat: Atyaúristen, honnan lesz másnapra energiájuk, hiszen nyilvánvalóan minden tartalékukat mozgósították a megrendítő teljesítményhez.)
Mértük a mérhetetlent, mintegy megtapasztalva valamit a művészet végtelen hatalmából/lehetőségeiből!
A taps, mint olyan, csupán részben megbízható visszajelzés – sok függ a hallgatóság előzetes ismereteitől, aktuális részvételének intenzitásától, stb. EZ a tetszésnyilvánítás egyértelműsítette, hogy fogékony lelkekre talált a kivételes, lehengerlő intenzitású produkció. Nemigen akaródzott hazamenni a közönségnek – a többség standinget provokált, és kitartóan lelkesedett. Úgy tűnt, szívesen töltekeztek ebből a szereplők is, akik fáradhatatlanul tértek vissza újra meg újra.
És kétségkívül mindenki tisztában volt a zenekari árokból érkező teljesítménnyel is – a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, megannyi kisegítővel, a következő estén, Az istenek alkonyát követően jött fel a pódiumra, mintegy közvetlenül találkozni az elragadtatott közönséggel. Hogy Fischer Ádám minden felvonás elején is ovációban részesült, az már-már magától értetődő…
Ez a felejthetetlen Siegfried-előadás mindenképp megérdemelné, hogy DVD formájában közkinccsé válhasson – olyan élményforrás, amelyből töltekezni mindenkor ajándék lenne.
