Verdi: Traviata – MÁV Szimfonikus Zenekar, Müpa
Immár hagyománya van annak, hogy a Szőke Tibor mesterbérlet keretében megkülönböztetett érdeklődésre számot tartó eseményeket kínál a MÁV Szimfonikus Zenekar. Az idei évad második estjén komplex meglepetés várta a közönséget.
Fotó: Steirer Máté/Máv Szimfonikus Zenekar
Verdi Traviatáját hirdette, koncertszerű előadásban, a műsor. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe lépő rögtön regisztrálhatta a tényt: több lesz ez annál. A pódium átértelmeződött színpaddá a minimáldíszletnek (néhány sokfunkciósan alkalmazható kockának) köszönhetően, a háttérben széksorok sejttették a kórus (részlegesen) statikus szereplését, a zenekar süllyesztve kapott helyet. A látvány-koncepció tudatosságára utalt, hogy a műsorfüzetben szerepelt az információ: miszerint a rendező Gábor Sylvie (ennek ellenére, ott is feltüntetésre került a „koncertszerűség”).
Aki újrahallgatni jött a napjainkban is az egyik legnépszerűbb Verdi-operát, annak igazi meglepetésben lehetett része. De tartogatott újdonságot mindenkinek ez a kivételes produkció.
Broken Consort – ezt a címet adta egyik különleges hangszer-összeállítású kamaraművének (szaxofon, gitár, brácsa) Láng István. Címválasztáshoz szinte feledésbe merült, egykori terminust választott – annak idején arra utaltak azzal, hogy nem egyazon hangszercsaládhoz tartozó instrumentumok szerepelnek a darabban. Nos, valami hasonló „broken” szellemiség jegyében született ez az előadás is.
A MÁV Szimfonikus Zenekar már akkor megkülönböztetett figyelmet szentelt a tehetséggondozásnak, amikor az nem tartozott a trendi projektek közé. Számos, később nagynevű szólista tartja számon első zenekari fellépésének közreműködőjeként az együttest. Ezúttal a Virtuózok című televíziós tehetségkutató verseny sikeres énekeseinek biztosított teljes operában való szereplési lehetőséget, népszerű-elismert művészek partnereiként.
A Müpa téli magazinja még a debreceni Csokonai Színház Énekkarának a közreműködését ígérte – az esten helyettük a Székesfehérváron 2019 tavaszán Pad Zoltán vezetésével alakult Ars Oratoria Kamarakórus lépett fel.
Ismét felemlítem azt az interjúban szinte mellékesként odavetett megjegyzést, amelynek érdemi tanulságát azóta is gyakran hasznosítom, amikor produkciók megítélésére vállalkozom: minden szereplőnek „bemutató”, amikor először játszik valamit (legyen az szóló, kamaraprodukcióbeli közreműködés, vagy akár nagyzenekarban a tutti-szólam utolsó pultjánál való közreműködés). E gondolat jegyében sokaknak volt „bemutató” a Traviata, és talán ez is hozzájárult ahhoz az inspirált légkörhöz, ami elsősorban premierek sajátja. A teljes operában való közreműködés újdonságától, a szerep egészének első alkalommal való megszólaltatásán át a repertoárszerep biztonságáig széles a lehetőségek íve. S mint ilyen, aligha lehet elvárni, hogy minden szempontból egyenletes-kiérlelt produkció születhessék. Annál is inkább, hiszen nem lehet reménykedni a sorozatjátszás lehetőségében, tehát egyetlen előadás igényelt jelentős mértékű ráfordított energiát, ami a szólamtanulástól a színpadi játékon át az előadás egészébe való beilleszkedéséig minden szinten megmutatkozott.
Ezúttal nem kérdéses, hogy a színpad „kint-e vagy bent” volt – de a fenti színpad sem „fecsegett”, s főképp nem hallgatott a mély, a láthatatlan zenekar. vezényletével éltető motorja volt az előadás egészének, olyan hangzó környezetként, ahol mindig exponáltan mutatkozhattak meg a szereplők.
Verdi közkedvelt operái, amelyeknek „fülbemászó” dallamait már a bemutató napján fütyülték még a suszterinasok is, néha olyan megközelítést kapnak (előadók és hallgatók részéről is), mintha operaslágerekről és köztük töltőanyagról lenne szó. Hiszen a sztorik ismertek, és a várakozás az áriaesteken és gálákon tovább népszerűsített zárt számokra irányul.
Ezúttal gyökeresen más volt a helyzet. Lélektani folyamatokat követhettünk, amelyek alakulását a külső körülmények összjátéka sodort kényszerpályára. Miklósa Erika nem „eljátszotta” Violetta szerepét, hanem egy elhihető történet megjelenítője volt. Ennek hatásossága érdekében mozgósította zenei (és nem utolsósorban énektechnikai) tudását, kultúráját – de egy pillanatra sem énekes produkció realizálójaként, hanem átgondolt szerepformálással egy mondhatni, hús-vér alak megjelenítéséért. A díszítő koloratúrák néha szinte esetlegesnek hatottak, de még az is a közvetlenséget erősítette. Amit a hangjával művelt, az már-már varázslat; a leheletfinom érzelmi rezdüléseket kísérő pianissimóit a terem legtávolabbi pontjain is hallani lehetett, és a halk dinamikán belül rendkívül széles skáláját vonultatta fel az indulati töltéseknek. Egyszerűen lenyűgöző volt.
Csakúgy, mint társasági jelenléte és bensőséges jelenetekben való kitárulkozása. Az operajátszásnak azt a mára gyakran elfeledett mozzanatát is következetesen alkalmazta, hogy komolyan vette a „drámai időt” – tehát, a legkényelmetlenebb pózban is mozdulatlanul maradt, amíg zengett a vastaps (nem lépett ki szerepéből, sztár-szereplőként hajlongva). A Virtuózok-műsorban feltűnt, 32. évében járó vietnami születésű Ninh Duc Hoang Long Alfredóként remek partnernek bizonyult, vélhetően repertoárjának alapdarabja lesz ez a szerep. Elgondolkodnivalót kínált Molnár Levente Giorgio Germont-ja, nem szerepként, hanem partnereihez való viszonylataiban. A szándékok ismertek – de ahogyan szinte „elbeszélt” Violetta mellett, meg sem hallva, oda sem hallgatva annak reakcióira, rendkívül sokatmondó volt. Más kérdés, hogy a fináléban aligha lehet őszinte a megbánása, sajnálkozása. Ez is a figurához tartozik…
Szokatlan, de kétségkívül hatásos, hogy Miklósa Erika mindvégig egyazon öltözetben játszott, a ruhadarabok minimális változtatása is jelentőséget kapott ezáltal. Hogy öltözete stilárisan eltért környezete hölgytagjaiétól, úgyszintén jelentéssel bírt. Talán csak az volt szokatlan, hogy már az első pillanattól erősen lehetett érezni, hogy a nagyvilági környezetben nem leli örömét. (A nyitó kép, az általa rendezett estély pezsgő hangulatát erősen mérsékelte a kottából – oratorikusan – a háttérben állva éneklő „vendégsereg”.)
Az apró egyenetlenségek közé tartozik, hogy a kórus nem mindig győzte a tempót, és bizony nem véletlen, hogy az előadás végi meghajlásoknál a súgónak kijárt a többszöri, köszönet-értékű kézfogás.
Egyetlenegy komoly kifogást kell felemlítenem: a három felvonásos operát a második felvonás közepén szakították meg szünettel. Ha a szünet elsődleges szempontja a közönség felfrissülése (büfé, mosdó), akkor ez az időbeli meggondolás indokolt lehet. De zeneileg az előjáték analógiája a III. felvonás elején mindenképp a II. felvonás utáni megszakítást teszi indokolttá. Ráadásul így megszakad a cselekmény folyamata, míg az élet-halál színpadán játszódó utolsó felvonás szinte beletorkoll a botrányos jelenetbe. Violetta ájulása a II. felvonás végén, majd az immár végzetesen ágyhoz kötöttsége a III. felvonásban mindenképp jelentősebb cezúrát igényel(ne).
Idekívánkozik a szereplőlista, hiszen zenés színházi produkció értékű volt az előadás. Douphol báró – Káldi-Kiss András, D’Obigny márki – Fülep Máté, Flora – Bojtos Luca, Annina – Somogyi Lili, Gasaton – Beéri Benjámin, Dr. Grenvil – Szüle Tamás.
