Verdi Requiemje a Müpában
Olyan közvetlenséggel fakadt a lelkükből Verdi zenéje, ahogy talán csak akkor daloltak emberek, amikor a később népművészetnek nevezett tevékenység még mindennapjaik részét képezte.
André Malraux esztétikájának központi kategóriájává tette a Képzeletbeli Múzeumot, azt, hogy a művek a befogadóban „számunkra való” jelentéssel gazdagodnak. Ez az elsődlegesen képzőművészeti (vizuális) alkotásokra vonatkozó gondolat a zene világában Belső Hangarchívummá transzponálható, amelynek egy többletdimenziója van a Képzeletbeli Múzeumhoz képest – ami abból adódik, hogy (e tekintetben elhanyagolható az a kis réteg, amely információkon túl élményanyaghoz jut közvetlenül a kottából) a művek és a befogadók között előadók sokasága formálja az előadások során a műről kialakuló „képet”.
Hasonló folyamatot élhetnek meg azok a (főként együttesekben, illetve együttesekkel) muzsikáló előadók, akik változó/vendégkarmesterek felfogásbeli különbségeivel szembesülnek. Az állandó karmester (az egykori Kapellmeisterek nemes értelemben vett utódai), az együtteseket teremtők és korszakosan irányítók jóvoltából viszont létrejöhet az a csoda, hogy egy-egy kompozícióval való foglalkozás során mintegy „beleég” az előadókba a meggyőző értelmezés, és olyan interpretáció születhet, amely immár nem a reprodukció közvetítéseként, hanem mintegy lényeget felmutatóként ad maradandó élményt a hallgatóknak.
Az interpretáció más kategória, mint a reprodukálás, akkor is, ha a különbség alakilag „mérhetetlen” – a hatás, bármennyire szubjektívnak tetszik is, az egyetlen objektív mérce.
Idő (és többszöri előadási lehetőség) szükségeltetik ahhoz, hogy magáénak érezze valamely kompozíciót az előadó – ugyanakkor fennáll a veszély, hogy az idő és az ismétlések romboló hatásúak. A rutin egyszerre lehet áldás és átok; az utóbbi kiégést, az előbbi a fent említett „beleégést” eredményezheti. Hasonlóan kettős a produkciók „lecsapódása”, akár koncerttermi előadásról, akár hangfelvételről van szó. A puszta újrahallgatás háttérzene-hallgatáshoz vezethet, a „már ismerem” gesztusához, míg az ihletett előadás új dimenziókban ragyogtatja fel a művet, a szellemi gazdagítás éreztetésével.
Ez utóbbira kapott alkalmat november 2-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem hallgatósága, amikor Sir John Eliot Gardiner irányításával Verdi Requiemje csendült fel. A Forradalom és Romantika Zenekara és a Monteverdi Kórus nem kevesebbet, mint magát a remekművet osztották meg a közönséggel. Méltó partnerük volt a négy szólista (Corinna Winters, Ann Hallenberg, Edgaras Montvidas, Gianluca Buratto), akik hasonló beavatottságuknak azzal is tanúbizonyságát adták, hogy kotta nélkül érkeztek a pódiumra. Olyan közvetlenséggel fakadt a lelkükből Verdi zenéje, ahogy talán csak akkor daloltak – korántsem hivatásszerűen – emberek, amikor a később népművészetnek nevezett tevékenység még mindennapjaik részét képezte.
És ha az építészetet Goethe elragadtatott megjegyzése nyomán immár definiálhatjuk megfagyott zenének, akkor ezt a hangzásélményt bátran hasonlíthatjuk jégkatedrálishoz, amelynek az intenzitás felforrósodott légkörében a külső élete annyi ideig tart, amennyit „total time”-ként szokás feltüntetni, a Belső Archívumban viszont végtelenített az a (lessingi kifejezéssel élve) „termékeny pillanat”, amelynek részesei lehettünk.