Világok vetélkedése
A Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermébe január 6-ra meghirdetett program népzenei tematikát sejtetett, tekintve, hogy rendezője a Hagyományok Háza.
Ezért – kiváltképp az olyan műsorajánlók láttán, ahol a Világok vetélkedőjeként hirdették – akár valamiféle „laccsoló” poénnak is vélhette a népzene kedvelője, gondolva a Virágok vetélkedése című énekre (annál is inkább, mert abban vetekedik három virág, s a képmelléklet három ifjú népdalénekest mutat). De nem erről volt szó. Sőt, még csak nem is vetélkedésről (világokról pedig pláne nem).
A hol folyamatosan továbbörökített hagyományok, hol újrafelfedezett egykori népszerű zenék/zenélésmódok gazdag tárházát kínálta a műsor, Sebő Ferenc szerkesztésében. A terembe lépve kézhez kaptunk egy értékesen tájékoztató kísérőfüzetet, amely érdemben aligha lehetett volna kalauzunk, hiszen a rendezvény idején a sötét teremben nem lehet olvasni. Arra pedig, hogy előtte rögzítse az emlékezet, aligha vállalkozhatott volna bárki is. A tömör szöveg informatív, és 27 műsorszám egymásutánjáról van szó. Ezért azt a rendkívül praktikus megoldást választották, hogy műsorvezetőnek is felkérték a szerkesztőt, aki a kinyomtatott szöveg némiképp bővített változatával tájékoztatta a közönséget. Amikor pedig eltekintett a mechanikus felolvasásról, akár egy megjegyzés, akár egy rövid sztori erejéig, atmoszféraváltozást ért el. Az addig jólnevelten ülő hallgató egyszerre csak megszólítva érezte magát, és másképp kezdett figyelni, az érdeklődés mértéke észrevehetően megnőtt. Kezdett hasonlítani ahhoz „A népzene ünnepe” programéhoz, amelyre idén már 12. alkalommal kerül sor (február 23-án). Valószínű, hogy az érdeklődők egy része hasonló programra számított.
Ezúttal sajátos, többdimenziós rácsszerkezetű összeállítást kaptunk, amit kivételesen érdekes hangzó zenetörténeti antológiának tekinthetünk. Zenetörténet, tér-idő határok nélkül, műfaji behatárolások nélkül (értelemszerűen a tematika sem korlátozódott az újévi időszakra).
A címben meghirdetett „világok” vonatkoztatható volt az egy- és többszólamú zene egymás mellett élésére (illetve egymást követő rang-különbségére), nép- és műzenére, amely területek között megannyi átjárás dokumentált, magyar és külföldi muzsikára (ez utóbbiak között az egykori hazai repertoárban fellelhető művek/típusok kaptak helyet). Apparátusát tekintve szólisztikus ének, hangszerrel (vagy hangszerekkel) kísért szóló- vagy kórusének, valamint az instrumentális zene széles spektruma jelent meg, nem mellőzve a népi zenélésnek azt a területét sem, ahol a „zenekar” közösségi alkalmakkor táncosoknak ropta a talpalávalót.
Pergett a műsor, változatos egymásutánban követték egymást a számok (elismerés a szervezőknek és rendezőknek), a vetített képek és a bejátszott videofelvételek tovább színesítették. És közben, mintegy ellenpontként, adta a tudnivalókat a műsorvezető, többnyire egy ismeretterjesztő műsor személytelenségével, lényegre törően, tehát kevés időt adva a végiggondolásra. Aki számára egyik-másik mozzanat ismerős volt, bólintva vette tudomásul, az élménnyel erősítve ismeretanyagát – akinek viszont új információt adott, amellett könnyen elszállhatott az értékes tudnivaló is. Mindazonáltal a virtuális bőségkosár működött.
Elgondolkozásra adott okot – nem először és nem utoljára – a mikroportok használata. A pódiumra átültetett népzene valóban rászorul arra, hogy a hangerő megtöbbszörözésével kápráztassa el a hallgatóságot (esetleg a diszkóhangerőhöz szokott érdeklődőket is)? Sajátos kettős veszélyt látok ebben; egyrészt a szinte állandóan nagy hangerő eltompítja az érzékeket, csökken a nüanszok iránti érzékenység a hallgatóság részéről – másrészt pedig az előadókat abba a tévhitbe ringatja, hogy felerősítve minden „több”. Hogy mennyire nem mechanikusan működik a „nagyobb hangerő – nagyobb hatás”, arra ebben az összeállításban a Szent Efrém Férfikar produkciója adott eklatáns példát. Ez volt az egyetlen műsorszám, amelyben egyáltalán nem tűnt zavarónak a mikroporthasználat. Bubnó Tamás együttese ugyanis olyan kidolgozott produkciót hozott, amely kihangosítás nélkül is élménytadó volt. Hasonlattal: olyan kép, amely sokszoros felbontásban is élvezhető.
Más interpretációt igényel a műzene és más a népzene hangzó életmódja – ennek ellenére mindkét területen él ez a veszély; elég, ha az énekesek artikulációjára gondolunk. Ami a természetes közegben „motyogós”, kihangosítva sem lesz érthetőbb-értelmesebb. A kifejezés iránti igényt szinte óhatatlanul csökkenti ez a hatásnövelő lehetőség (a csujogató-szövegeknél perdöntően lényeges a szövegértés – azért vannak). A differenciálatlan „mindent hangosítás” pedig azt eredményezi, hogy magasabb dinamikai szinten hasonlóképp háttérbe szorul a zenei anyag egyik-másik összetevője, mint mindennemű „külső” beavatkozás nélkül.
Hangszín-élményt jelentett a Vivaldi-muzsika különleges apparátussal (tekerőlant és duda, fagott-kísérettel), de a dinamikai kiegyenlítetlenség következtében kevésbé meggyőzőek voltak a Bach-korálok a kétségkívül egyedi hangszínösszeállítás ellenére.
Tény, hogy mind a népzenében, mind a házimuzsikálásban viszonylag szabadon kezelték az előadói apparátus kérdését – pontosabban, annyian játszottak, olyan hangszereken, amelyek rendelkezésre álltak. Azonban, ha pódiumra kerül bármilyen mű, a megváltozott környezet alapvető feltételének kell(ene) tartani valamiféle arányosságot, kiegyenlítettséget. Mert a hangversenyteremben nem önmaguknak játszanak a muzsikusok, hanem közösségükhöz tartozik a közönség is, amely – bizonyos távolságból, és erősen korlátozott közreműködői aktivitással – produkció-értékű szereplést vár el. Minden esetben.
