Turi Gábor: Amerikai jazz napló
A Gramofon Könyvek listáján végigtekintve, örvendetesen nagy számban találunk jazzel kapcsolatos kiadványokat, amelyek műfaji változatossággal sorjáznak.
Egyediségével tűnik ki közülük az egyik legfrissebb kiadvány, Turi Gábor kötete. Mondhatnánk, naplóvariációk, hiszen ahány fejezet, annyi megközelítése a „napló”-nak. A szerző neve az idősebb generációnak az Azt mondom: jazz című, a Zeneműkiadónál 1983-ban megjelent könyve révén ismerős, a fiatalabbaknak A jazz ideje című kötetnek köszönhetően (Osiris, 1999). A Pernye András-életműdíjjal elismert szerző ezúttal bő két évtizednyi élményeiről-tapasztalatairól ad számot, mint a bevezetőben írja: „az amerikai jazzel különböző helyeken és módokon történt találkozásaim lenyomata”.
A címlap szemléletes és tetszetős. A jazz kiemelkedően nagy betűtípussal úgy uralja az oldat, miként az olvasnivalónak is nemcsak centrális, de egyszersmind eluralkodó témája is, éspedig változatos megközelítésekben. Könnyű kitalálni, hogy a hátteret az amerikai zászló részlete adja (a hátoldal egyértelműsíti a csillagsávos lobogóra történő utalást – legfeljebb a könyvet ajánló írások szerzői (Dudás Lajos, Ráduly Mihály és Laszko Gardony, azaz Gárdonyi László) nehezményezhetik, hogy olvasásukhoz remek szem és kellő elszántság szükségeltetik. Annál olvasmányosabb viszont maga a könyv, jóllehet különböző fejezetei más-más olvasási sebességet kívánnak. Nagy vonalakban a poco a poco ritenuto tempójelölés kívánkozna az elejére.
Mert az indulás örvényként ragadja magával az olvasót, aki hirtelen úgy érzi: a nagyvilágból kap tudósítást. Az Egy amerikai Párizsban zenei mintájára, az Egy magyar az USA-ban prózai élményözöne káprázatos. Miként a bevezetőből megtudjuk, a szerzőnek több alkalommal volt lehetősége a helyszínen foglalkozni a jazzélettel: 1998-ban újságírói ösztöndíjjal töltött három és fél hónapot Washingtonban és a virginiai Norfolkban, 1998-től 2002-ig a magyar nagykövetség sajtóattaséjaként élt az amerikai fővárosban, 2013-ban – ismét ösztöndíjjal – Newarkban, az Institute of Jazz Studies archívumában töltött három hónapot. Az énformájú perszonális elbeszéléseket tanulságos élmények hívták életre, és olvasásuk során korántsem csupán a jazzel kapcsolatos ismeretek elmélyítésére kerül sor, hanem a környezet atmoszférateremtő ábrázolásának köszönhetően már-már személyes közvetlenséggel fogadjuk az információkat, tényközléseket és tapasztalati tanulságokat, szinte dialógusnak leszünk néma részesei. A beszélgetések kiváltképp érdekesek, hiszen belőlük „első kézből” értesülünk mindenről: szemléletmódokról, elképzelésekről, és a napi jazzélet olyan jelenségeiről, amelyek a bennfenteseknek magáról értődően természetesek, míg távolról esetleg egészen másképp képzelnénk a jazz kolbász-kerítésű őshazáját.
Majdnemhogy úgy vélem: azok számára is izgalmas az olvasmány, akik nem tartoznak a jazz kedvelői közé. Amikor pedig olyan fejezetekhez érünk, ahol a beszélgetőpartnert muzsikusként (felvételei alapján, esetleg koncertről) „ismerjük”, kiváltképp értékesnek tűnik minden adalék. Feltehetően sokak számára meglepő, hogy a jazzmuzsikusok hazai ismertsége-népszerűsége korántsem olyan, mint európai fogadtatásuk. Hogy a mindennapi életben különböző értékrendek élnek egymás mellett, s ráadásul, az illetékesek magától értetődőnek fogadják el ezt a körülményt. A személyességtől áthatott beszélgetések olvasása során a jazzmuzsikusok önkifejezés-igényének és a zenében is kifejezésre jutó szabadságvágyának sajátos tendenciáit fedezzük fel, és valahogy szinte természetesnek tűnik, hogy a különböző személyiségek tudatosan vállalják muzsikus-attitűdjüket, vonatkozzon az a múlt irányzataihoz való viszonyra, a tudatosan választott/vállalt muzsikus-elődökre, példaképekre, az apparátusválasztásra és a stílusra. Az pedig tovább színesíti a palettát, hogy ki-ki milyen súllyal-arányban előadóművész és szerző (új szerzeményekkel, avagy híres számok feldolgozóiként vagy épp újragondolóiként).
Hivatás és szakma, mesterség és művészet – tárgyalása során elkerülhetetlen a néha már-már szakzsargonnak tűnő terminológia használata. A műfajok, irányzatok némelyike több-kevesebb hangzó élmény hatására bír konkrét jelentéssel, néha a hangszernevek is zavarba ejtőek lehetnek. De mégsem azok – még akkor is továbbviszi a lendület az olvasót, ha nagy ritkán képzavart vagy legalábbis furcsa leírást lát. Néha távolról csodáljuk a szerzőt, amiért nem-zenészként képes eligazodni a tömérdek irányzat útvesztőjében – és elismeréssel adózunk azért a bátorságért, amellyel meggyőződéssel kalauzolja az érdeklődőket az ingoványos talajon is…
A napló másik része itthon készült, leginkább CD-felvételek kritikája, illetve ismertetője. Itt már óhatatlanul lassul a tempó – részben azért, mert a rövid terjedelmük ellenére rendkívül informatívak ezek az írások, melyek lényeglátóan jellemzik a műsorokat jegyző „főszereplőket”, részben pedig életművükön belül helyezik el az adott produktumot. Ezek a beszámolók is tematikusan csoportosítottak, s egy-egy alfejezeten belül nagy vonalakban az időrendet követik. Itt arra érdemes felfigyelni, hogy néhány minősítő meghatározás gyakori alkalmazásától és dicsérő jelzőtől eltekintve milyen változatos szókinccsel váltja szavak aprópénzére az élményforrás zenéket. Az pedig kifejezetten elegáns, ahogy virágnyelven, ám egyértelműen ad hangot időnkénti ellenérzéseinek.
Az idehaza szerezhető amerikai zenei élmények között helyet kaptak koncertek is – tanulságos verbális közlést olvasni, ami egyszeri (koncert) vagy megismételhető (hangfelvétel) élményforrásként hatott valakire. Az ilyesfajta közös élményekre csupán a végigolvasás során lehet bukkanni, hiszen a tartalomjegyzék inkább tematikai útmutatóként szolgál, névmutató pedig aligha járna gyakorlati haszonnal, mivel említések-hivatkozások során rendkívül sűrűn szerepelnek, gyakran felsorolásként is, nevek.
Tartalmas és élvezetes olvasmány, mindenkinek.
Turi Gábor: Amerikai jazz napló. Gramofon Könyvek, 2019.
