Akik elmentek
Igen: fiatalnak, szexinek, lázadónak, hűtlennek és drogosnak, szabálytalannak kell lenni. Fiatalnak, s akár önpusztítás árán – szabadnak.
Leonard Cohen
Lehet mosolyogni, hogy most egy filozófus (mármint én), aki nem élt benne, akit csak súrolt zenéjük, gyászolja az óriásokat. Valahol a Dresden Dolls, vagy talán korábban az Emerson Lake Palmer-, Kraftwerk-zenéknél jött az én popsulim „filmszakadása”. (Látod majd az idézett dalok dátumából.)
Most mégis idetolakszom, nem is gyászolni, inkább ráérezni, hogy egyetlen év alatt mi is veszett velük. Lemmyvel, (Kilmister), a Motörhead alapítójával (2015. dec. 28, 70 éves volt). David Bowie-val (június 10: májrák, 69 volt); Prince június 2 (Fentanyl – a „haláltapasz” túladagolása vitte magával, 57 se volt. Ja és ami igazán fájt: mesterem, lelki-érzelmi támaszom: a „BÁRD” – Leonard Cohen, november 7-én adta vissza életjogsiját, 82 évesen. Utolsó lemezén (You want it Darker, 2016) brummogta – cigitől rekedtes, de lélekbe furakodó hangján: „My Lord, I am ready” – és ment.
Kivonultak. Hát micsoda dolog ez? Tobias Rapp (Der Spiegel-munkatárs) spéci esszében integetett utánuk: rátalált a hívó szóra: ők voltak a „Forever Young” álmának, életprogijának forradalmi figurái (a szám az Alphaville nagy hit-je volt (1984). Igen: fiatalnak, szexinek, lázadónak, hűtlennek és drogosnak, szabálytalannak kell lenni. Fiatalnak akár önpusztítás árán – szabadnak (George Michael híres száma: Freedom (1990), – és a szabi másik oldala: a fájdalom: Last Christmas, – a kegyelem évében, 1984-ből).
David Bowie
Berobbantak, mindegyik másképp és egyik napról a másikra szétpukkadt apuka-nagypapa életvilága, – Joschka Fischer, a frissen kinevezett német miniszter farmer&turnschuh szerelésben tette le az esküt az államelnök kezébe. Döbbenet – és mítosz lett. És jött, és jött az a más Lebensstyl, a köznapi kultúra tök felforgatása – nem verbális, hanem zenében/lyrics-ben zsongó, nem formális, hanem szabálytalan – és örök. (Habár – morgom magamban – amikor az ősz faszik több száz Harley Davidson hadrendjében átrobognak Akalin (chopper világtalálka!) – már az „öröklét” grimasza villan be a pofámba). És az elektrifikált életzene mellé jött a koksz, a depresszió, az öngyilok.
Miért? A pódium, meg az új zene csinálása halálos betegség önmagában is. Ettől ragad magával: gitárjaikon ott rezeg a túlvilág.
Ami végképp kimaradt nekem, az David Bowie zenéje. Jegesnek tűnt, klipjein isteni előadó volt, de asztráltest bennem, vizuális csodaként. George Michael gesztusát – mikor bilincsben vitte a rendőr világelső, nagy nyilvánosságot kapó comming outja miatt. És láss csodát: neki sikerült: megtörte a „beautiful people” jégpáncélját, ma már (hm) természetes, hogy szivárvány van, sokféle szex és megértés (néhány beszólás ugyan elcsattan, na ja, Magyarhonban vagyunk…)
A sorozat, a kivonulás volt megrázó. Hogy egyszerre, mintha összebeszéltek volna: finita la comedia!, „Fügöny!” A színpad, tegnaptól – vagy tán korábbról? csöndben másoké lett, és mások csapatják az életstílust, a szlenget, a fesztiválokat. Egyszerre lépve vonultak, pedig nem fogták egymás kezét, nem is egy csapatban játszottak, és most mégis az derült ki, hogy de igen, a „Forever young” utópiája, szent fogadalma csillagképként tartotta őket egyben.
Egy rozé mellett hallgass bele utoljára a Forever young-ba. Aztán felejtsd el holnapra.
