True love waits

|

Radiohead: A Moon Shaped Pool

 

Magyar idő szerint 2016. május 8-án, este nyolc órakor jelent meg a Radiohead öt éve(!), s csak az ő esetükben jogos így fogalmazni, hogy nem ritka nagy elvárásokkal remélt, új lemeze. Mert hogy már igen régóta hasonló felfokozottság előzi meg minden egyes új anyaguk érkeztét, nemcsak a rajongótábor (melynek bejelentett, s így vállaltan elfogult tagja jelen sorok szerzője is), hanem a nagyközönség és a kritika részéről egyaránt.

Front

S ha már jelen sorok szerzője magyarázkodással kezdi, röviden azzal is folytatja, nevezetesen, hogy a kritikusnak (ideális esetben) nem egy hallgatás után kéne megpróbálnia véleményt formálni, s különösen nem a Radiohead bármely lemezéről. Ez az írás azonban kísérlet, afféle szubjektív és impresszionista rögzítése pontosan annak a helyenként tanácstalan, de főleg meglepett és zavarba ejtett, furcsa érzésnek, amely a két első, mondhatjuk őket akár zsengéknek is (Pablo Honey, The Bends) kivételével lényegében említett zenekar minden albumának első meghallgatása után főbe kólintja az egyszeri s a zenekar munkásságát utolsó akkordjaikig is alaposan ismerő befogadókat egyaránt.

Fussunk neki tehát a bizonyosan rögzíthető tények sorolásával. A Radiohead már emlegetett (még az úgynevezett britpop műfaji hatásaitól korántsem független) második lemeze óta nem készített ennyire – látszólag – populáris, könnyen fogyasztható, már-már (de vigyázat, itt már becsapóssá válik a kérdés) rádióbarát zenét. S bizony a The Bends óta nem is nyúltak ilyen hagyományos módon (legtöbbször saját, eredendő szerepkörükben meghagyva azokat) hangszereikhez. Míg az Ok Computer minden idők egyik legfurcsább lemezeként vált (szinte azonnal) klasszikussá 1997-ben, s számolta fel a britpop és a klasszikus gitárzene zsánerszerű emlegetésének elvi lehetőségét is, míg a Kid A (vonatkozó esszém, egyszersmind a komoly és könnyűzene felfogásáról a Radiohead esetében, lásd itt) és testvérlemeze, az Amnesiac már a zenéről való felfogásunk megreformálásával kísérlezetett (igencsak eredményesen) – sokáig (talán mindmáig) úgy nézett ki, a szabályokat újraírni képes, megrendítően eredeti és már megjelenésük pillanatában a zenetörténet részének számítható munkáik sora véget ért.

A következő három anyag, a roppantul rokonszenves, ám néhány töltelékszámmal is nehezített Hail to the Thief már nem hozott sok újat, inkább az arányok keveréséből tudott felmutatni izgalmas, releváns és – főleg – nagyon élvezetes zenét, míg az In Rainbows sajátos minimalizmusával e most emlegetett hármas talán legjobb, legarányosabb lemeze lett, azonban esetében pedig sok fájdalmasan hiányzó, jó szám bónuszlemezre száműzésével szintén haloványabb lett a korábbi, meghatározó albumokhoz képest. A 2011-es The King of Limbs pedig még egy fokkal minimalistább megoldásaival emelte ugyan a tétet a téren, hogy a zenekar hogyan tud látszólag még kevésbé muzikálisan melódiát kicsikarni magából (jó, de teljes munkásságuk figyelembe vételével mégis talán a legkevésbé jó eredménnyel). Ilyen előzmények, majd az eddigi leghosszabb szünet után érkezett meg hangszóróinkba az A Moon Shaped Pool, a várva várt kilencedik sorlemez.

Érezhető volt, hogy a leegyszerűsítés felé haladás lényegében tarthatatlan, amennyiben a zenekar továbbra is zenekarként, s zenét előállítva kívánja folytatni, olyan gyökeres és döbbenetes újítás azonban mégis nehezen volt elképzelhető, mint az Ok Computer gitárzenei dekonstrukciója után a gitárokat szinte teljesen száműző, elektronikus avantgárd dimenzióváltást véghez vivő Kid A-n. Merre tovább, akkor?

Utólag persze könnyen tűnik logikusnak mindaz, ami az új lemezen történik. A Radiohead mellett az utóbbi időkben komponistaként saját jogon is (külön) világhírűvé vált Jonny Greenwood hangszerelte vonósok előtérbe kerülése, a visszafordulás a felismerhető, nem széteffektelt, loopolt és sample-ökből épített, klasszikus értelemben zeneszerű hangszeres megszólalások felé, a The King of Limbsen végletekig lecsupaszított melódiák újbóli térnyerése, előrelépése, míg az előző lemezen a dallamosságért szinte egyedül felelős énekmelódia enyhe, ám határozottan megfigyelhető háttérbe kerülése, vagy a 2011-es dalcsokor ritmika szervezte mivoltával szemben hovatovább csak jelzésértékűvé lefokozott dob-szerepkör.

S miközben az úgynevezett könnyűzenéről való beszédben óriási közhely azt emlegetni, milyen közhelyessé képesek tenni jóformán bármilyen dalt a hozzáadott vonós betétek (érdemes ez ügyben bármely rádióbarátabb, populárisabb előadó balladisztikus számait megfigyelni, de akár a valaha jobb sorsra érdemes The National legutóbbi, sajnálatosan giccses-fantáziátlanra sikerült, Trouble Will Find Me című kiadványa is sajnálatosan találó példa lehet), a Radiohead új lemezén, Greenwood ide, kortárs komolyzene oda, nem találja fel vonós hangszerelésével a spanyolviaszt, mégsem használja e metódust klisészerűen. A nagyzenekari hangzás hozzáadása szerencsére sem nyálassá nem finomítja (tehát nem hangsúlyozza tenyérbemászó didaxissal a „lágy” részeket), de nem is teszi az előadásmódot olyan fogyaszthatatlan, teátrális giccsé, mint a (bocsánat a párhuzamért) Metallica S&M című, egészen szomorú befogadói élményt kiváltó, kvázi szimfónikus lemezén. Az A Moon Shaped Pool esetében a nagyzenekar lényegében egyetlen zenei textúraként, a háttérben (s csak nagyon ritka, hangsúlyos pillanatokban, mint mondjuk a lemezt nyitó Burn the Witch végén előlépve) munkál, hasonlóan legfőképp Ed O’Brien és néha Jonny Greenwood sokszor csak nehezen kihallható, atmoszférateremtő zenei megoldásaihoz.

Thom Yorke visszafogott, talán minden eddiginél szerényebb pozícióban tetszelgő vokális megoldásai ugyan nem minden dalnak tesznek jót, azonban az esetek többségében hatásosnak bizonyulnak. Ahogy az egész lemez is, mely már azzal a vonásával is zavarba ejtheti a rajongókat, hogy minden korábbinál kevesebb kísérletet látszik tenni erre a bizonyos zavarba ejtésre. Ennél direktebb Radiohead-kompozíciót talán még sosem hallhattunk, nagyon kevés a dalokban a látványos trükk, meglepő fordulat, döbbenetes hangszerelés. Miközben semmi sem a szó szoros értelmében vett pop, a zenekar tulajdon előzményeihez képest mégis már-már azt játssza, a korábbról (koncertekről) már ismert számok nem sokat változtak eredeti verzióikhoz képest (ez már magában szokatlan vonása az új anyagnak), legfeljebb (minden esetben) visszafogottabbak lettek előzményeiknél. Ez a Ful Stop esetében elsőre is hallható, mennyire jól sült el, a dal újabb dimenziókat, kezdeti koncertverzióiban nem hallható mélységet kap (az In Rainbows Videotape című tételéhez hasonló, ám jóval kevésbé radikális alakulásfolyamat eredményeképp), míg az Identikit hajdani absztrakt puttyogása, nyomott szintetizátor vezérelte hangzásához képest kicsit fáradtabbnak tűnik végleges formájában. S bár Radiohead-lemezt talán még az oktondi, most bekapcsolódó tinik sem ugrabugrálási célokból vesznek, e dal lecsupaszításánál érezhetően jelentkezik a veszteség is, miközben már most érezhető, hogy a mű jelen formájában is igencsak szerethető, talán jobb is lett eredetijénél, ezt azonban (a legtöbb opushoz hasonlóan) csak a sokadik hallgatás dönti el, nem az első és tétova benyomások.

Külön hangsúlyozza a lemez direkt mivoltát, hogy a kvintett (ugyancsak: szokásától eltérően) nemcsak egy, hanem mindjárt több régebbi, elveszettnek hitt szerzeményét támasztotta fel (komoly szívfájdalom azonban, hogy a legjobbakat, legszebbeket, elsősorban a Lift címűt, melyről maguk nyilatkozták, hogy újra dolgoznak rajta, sajnálatosan mégsem). Ilyen minőségében került elő, s lett a lemez kampányának első hírvivője a kislemezre másolt Burn the Witch, mely (mostani tudásunk alapján) legalább tizenhat éve létezett, eleddig azonban csak pár akkord volt ismerhető belőle. Ez, az A Moon Shaped Pool (zeneileg) legvitálisabb dala lett ez az ízelítők alapján leginkább éteri zongoraballadának várt, felkavaró szövegű (és még felkavaróbb klippel megtámogatott) szám, ahogy az albumot záró, ezidáig csak koncertverzióban ismerhető True Love Waits leginkább a Kid A-t záró Motion Picture Soundtrackhez vagy az In Rainbows végére rakott Videotape­-hez hasonlóan végletekig lecsupaszított minimalizmusával helyez elviselhetetlen méretű gombócot a torokba, nincs mit ragozni, gyönyörű. Épp ahogy a másik klipes dal, a zenekar történetének talán legjobb videóját kapó, zeneileg-képileg egyaránt hátborzongató Daydreaming is, ahogy nagyon jót tett a korábban, egyaránt egyszál akusztikus gitáron bemutatott Desert Island Disknek és The Numbersnek (leánykori nevén: Silent Springnek) is, hogy nem gondolták túl őket a stúdióban, szépek, halkak és hatásosak maradtak. (Arról már nem is beszélve, hogy a harmadik korábban kizárólag Yorke akusztikus gitáros előadásából ismert szerzemény, a már bemutatásakor is megejtően szépnek bizonyuló Present Tense mostani bossanovás változatában szabályosan kivirágzott és minden előzőleg inkább csak sejthető szívszorításra alkalmas potenciálja szabadon dúlhat az igen finoman és ízlésesen ráépített zenei kavalkádban.)

A legnehezebb, persze, nyilván az ez előtt még sosem hallott, valóban újként is ható új tételekről beszélni, tehát a Decks Dark, a Glass Eyes és a végtelenül hülye (gyerekmondókától kölcsönzött) címe mellett talán zeneileg is legenigmatikusabbnak tűnő Tinker Tailor Soldier Sailor Rich Man Poor Man Beggar Man Thief címűekről. Nem is akarok úgy tenni, mintha egyetlen hallgatás után, a nagy általánosságok helyett/mellett mindez lehetséges volna, zajlik még az emésztés.

Az azonban tény és való, hogy a sokkolás ezúttal is sikerült, a hülye, zavart, szédülésszerű érzés ismét megvan, mely nemcsak a zenekar említett remekműveinek, hanem szintén említett, valamivel gyengébb alkotásainak is egyaránt legfőbb hozadéka. Az a frissesség és újszerűség, ami nélkül valóban nem volna értelme, hogy továbbra is létezzen a Radiohead.

Az emésztés tehát még csak most kezdődik, s még ezek az óvatos, fenti megállapítások is, nagy eséllyel nemcsak a nyájas olvasó, de a jelen lemezajánlót épp rögtönző sorstársuk szemében is bízvást elhamarkodott baromságoknak fognak hatni. Ezerszer újraértékeljük még ezeket a dalokat, ahogy a lemez egészét, s annak fényében az egész pálya épp aktuális pillanatfelvételét is. Semmit sem tudunk biztosan, csak azt az egyet, hogy ez a minden fogódzótól, minden bizonyosságtól megfosztatott, furcsa érzés kevés csodához hasonlítható csak, s hogy ez jó dolog, kivételes, piros betűs pillanat az életünkben – talán még nem rajongóként is, úgy pedig pláne. Szóval akár jó ez a lemez (pláne Radiohead-viszonylatban, ami már eleve nagy szó, s egyébként is, minden kontextustól függetlenül), akár kevésbé (a kategorikus nem viszont már teljesen kizárhatónak tűnik), ahogy az A Moon Shaped Poolt záró True Love Waits is aláhúzza: „True love lives”. A csoda nem ért véget. Ennek a mikéntje és részletei pedig már a jóval lassabb és megfontoltabb kontemplációnak és műértésnek, viszont ez fontos, hogy csak másodlagos kérdései.

True love waits. Ahogy mi is tettük.
És milyen jól tettük. Megérte.

Radiohead: A Moon Shaped Pool
2016. XL Records
http://www.amoonshapedpool.com; http://smarturl.it/rhAMSP

CÍMKÉK: