Mendelssohn, Schumann

Különleges közösség alakul, amelyet láthatatlan szálakkal kapcsol össze a zene szeretetén túl az az ismételten megerősített bizonyosság, hogy az élőzene élménye semmivel sem pótolható.

Felix Mendelssohn-Bartholdy

2008-ban minden várakozást felülmúló érdeklődést váltott ki, mondhatni, első fecskeként nyarat csinált a Csajkovszkij-maraton. Azóta évente egy-egy jelentős szerző műveiből összeállított program-folyam segítségével lopta be magát mind több zenebarát szívébe a különleges rendezvény. A Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa közös vállalkozása minden szempontból sikeresnek mondható.

Ilyenkor a komolyzene azok számára is elérhető közelségbe kerül, akik egyébként kétszer is meggondolnák, hogy elmenjenek-e meghallgatni egy hangversenyt. Amióta különböző korú zenetanulók is közreműködői a maratonnak, a gyerekek és fiatalok közönségként is megszólítva érzik magukat (nagy része van ebben a „Virtuózok” televíziós sorozatnak, amely rendkívüli nézettségnek örvendett idehaza és a határokon túl is). Azok az idős zenebarátok, akik nem mernek vállalkozni esti rendezvényen való részvételre, matinékoncertekkel elégíthetik ki élőzene-hallgatási vágyukat.

Az a „játék” is, hogy a két helyszín között ingázva minél több műsort hallgassunk végig (lehetőleg mind a 11-et), mindig vállalkozó kedvű résztvevőkre talál. Az idei, 9. maraton volt a második, amelynek valamennyi hangversenyét végighallgattam. Egyébként hadd jegyezzem meg rögtön: ez csak egy lehetőség a sok közül, hiszen a „grátisz-maraton”, vagyis az ingyenes vetítések vagy hangversenyek hasonlóképp teljes napi programról gondoskodnak (ezt a verziót is kipróbáltam, ez is teljes befogadói aktivitást kíván). És vannak életritmushoz alkalmazkodó lehetőségek, ebédszünettel, vagy épp a megtervezett programoknak és a szabadon választhatóaknak a sajátos váltogatásával.

„Buli” ez a javából – ismerősökkel és rég nem látott barátokkal, kollégákkal lehet összefutni, s megörülni egymásnak. És ami ilyenkor szinte természetes: lehetőség nyílik a közös élmények megbeszélésére, és a tapasztalatcserére. Minden a zenéről szól – és rólunk. Különleges közösség alakul, amelyet láthatatlan szálakkal kapcsol össze a zene szeretetén túl az az ismételten megerősített bizonyosság, hogy az élőzene élménye semmivel sem pótolható.

Ha minden rendezvényen rögzítenék a teremzajokat, érdekes (bár a művészi minőségekkel korántsem egyenes arányban összefüggő) tapasztalatokhoz lehetne jutni. Emlékszem, szovjet bakelitlemezeken kiadott hangversenyfelvételek hallgatásakor milyen felháborodottan regisztráltam: köhögnek. Később, néha a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben is, visszasírom azt a köhögés- és krákogásmennyiséget, hiszen napjaink koncertlátogatója nem mindig számol azzal, hogy az ott és akkor születő produkció résztvevőit sértő módon viselkedik. Mintha otthon a televízió előtt ülve fogyasztaná a zenei konzerv-kínálatot…

A maratonközönség (talán azért is, mert sokak ritkaságélményként, ünnepként élik meg a hangversenyeket) a rendszeres koncertlátogatókat (bérleti közönséget) megszégyenítően, odaadó figyelemmel hallgatta a műsorokat. S hogy figyelt, arról tanúskodik a tetszésnyilvánítás differenciálása.

Néha felmerül bennem a gondolat: voltaképp másodlagos, hogy mely szerző műveiből állítják össze a maratonműsort, hiszen mindennek lehet örülni: ismert muzsikáknak, ismert szerzők nem vagy csak ritkán hallott darabjainak és szinte ismeretlen kompozícióknak. És a maratonközönség minden évben jelesre vizsgázik bizalomból is: nem kérdőjelezi meg a műsor-összeállításokat, hanem elfogadja őket, hiszen – régi igazság ez – mindenből lehet tanulni. És nagy nyereség, ha sikerül olyan műveket felfedezni, amelyek a kedvenc-listát gyarapítják.

Az idei maraton annyiból más volt, mint a korábbiak, hogy nem egy, hanem két szerző életművéből adott ízelítőt. Két dudás nem fér meg egy csárdában, de hát a Müpa nem csárda, a zeneszerzők nem dudások – tehát nincs semmi probléma. De mindig munkálkodik a kisördög, másfajta értelmezéssel bizonytalanítva el a mindennel elégedettek. A két jóbarát, egymás iránti kölcsönös elismerésük és megbecsülésük jótettének méltó büntetése, hogy mindegyiknek le kell mondani egy fél maratonról a másik javára. Pedig a maraton ízébe belekóstolt közönség bármelyikük önálló műsorára is megtöltötte volna a hangversenytermeket… – de erről a gyakorlatban már nem bizonyosodhatunk meg. Akik ott voltak, azokban aligha merül fel a gyanú: egyiküknek sem járt volna teljes maraton. Schumann esetében Florestan és Eusebius (a szerző különböző karakterű „alteregói”) minden bizonnyal gondoskodott volna a változatosságról. Így viszont kénytelenek voltak társbérleti viszonyba kerülni Mendelssohnnal („akinek annyi jó kevés” lett volna, amennyit – miként a több kortársát értő kritikával felfedező Schumann elnevezte – „a 19. század Mozartja”, Mendelssohn komponált, bónuszként kaphatott volna ízelítőt a szerző nővérének zeneszerzői terméséből).

Robert Schumann

Fél 11-től este fél 11-ig áthatotta a Müpa egész épületét Schumann és Mendelssohn muzsikája. A tizenegy (fizetős) szűk órányi program mindegyike önmagában is megálló élményt adott, habár a műveknek és a művészeknek köszönhetően korántsem azonos, egyenletes színvonalon. De hát nem is az a cél, hogy közös nevezőre hozhassunk például zongoradarabokat és szimfóniákat, dalokat és versenyműveket. Nagy nyereség viszont, hogy a koncertévadokban a zenekarok mentén szerveződő bérleti közönség ily módon betekintést nyerhet más együttesek műhelyébe, s azonos stíluson belül hallhat különböző színvilágokat, koncepciókat. És dőzsölhettek a kamarazene kedvelői is.

A visszatérő maratonisták és az e rendezvénysorozat keretében először fellépő művészek, miközben Schumann és Mendelssohn műveit szólaltatták meg, művészi teljesítményükkel saját rajongó-táborukat is gyarapíthatták.

Mindent nem lehetett meghallgatni, de bármekkorát is markolt valaki, nem panaszkodhatott, hogy keveset fogott. Persze annak, aki 14 órától Kelemen Barnabás és José Gallardo tolmácsolásában hallgatta Victor Yampolsky átiratában Mendelssohn eredetileg zongorára komponált Rondo capricciosóját, különleges élményt jelentett, hogy 18 órától – a Dalok szöveg nélkül című ciklusok részleteit követően – Várjon Dénes előadásában felcsendült a mű eredeti verziója is. A hasonló apró belső utalások-vonatkozások tették többdimenzióssá a rendezvények össz-hatását. Ebben az évben sajnos csupán Schumann Esz-dúr zongoranégyesének közreműködőjeként hallhattuk Fenyő László megunhatatlanul gyönyörű csellóhangját, s élvezhettük póztalan zenélését, amelynek jellegzetessége, hogy a maximális igényességgel megszólaltatott, önmagukban is élményt adó hangok mindig formailag felépített, a zenei szövet egészébe tökéletesen belesimuló szólammá állnak össze. Szólista-teljesítményéért ezúttal Fejérvári Zoltánnak adózhatunk elismeréssel, aki a Budapesti Vonósokkal, Kovács János irányításával Schumann Bevezetés és Allegrójával és a-moll zongoraversenyének szólistájaként aratott megérdemelten nagy sikert. A zenekari hangversenyek sorát (s egyben a Mendelssohn-Schumann maratont) a Liszt Ferenc Kamarazenekar kezdte, Mendelssohn h-moll vonósszimfóniájával és d-moll hegedűversenyével, melynek szólistája Baráti Kristóf volt. Vegyes műsorral lépett fel a MÁV Szimfonikus Zenekar, vezető karmestere és művészeti vezetője, Csaba Péter irányításával (Mendelssohn: Hebridák-nyitány, Schumann: IV. szimfónia), majd Mendelssohn további útiélményeit felidézendő, a Pannon Filharmonikusok a III., „Skót” szimfóniát tűzte műsorra, Vass András vezényletével. Valamiféle tervezett egyensúly jegyében Schumanntól a II. szimfóniát a Nemzeti Filharmonikusok szólaltatták meg Kocsis Zoltán vezényletével, élményt adóan. A finálé, immár hagyományosan, a Budapesti Fesztiválzenekarnak jutott – Fischer Iván az együttesével és további közreműködőkkel (szólistaként Anna Lucia Richterrel és Nora Fischerrel, továbbá a Szabó Dénes vezette Pro Musica Leánykarral és a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves színész osztályával) színpaddá változtatta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumát, ahol Mendelssohn remeke kelt hangzó életre, a Szentivánéji álom. A Nyitányt követően a kísérőzene a tömörített színpadi megjelenítés során hangzott el. Ezt a szellemesen színpadra állított, humorral gazdagon átszőtt előadást főként azok élvezték, akik alapos ismerői Shakespeare remekének; első találkozásként viszont erős késztetést jelenthetett az irodalmi alkotás elolvasására és színpadi adaptációinak feltérképezéséhez. Nora Fischert, a karmester lányát legutóbb a Budapesti Fesztiválzenekar karácsonyi meglepetéskoncertjén hallhatta a budapesti közönség, Anna Lucia Richter pedig dalestjét követően a közönség egy részéhez hasonlóan, közvetlenül a Fesztiválszínházból ment át a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe.

Ennek a maratonnak a legnagyobb élményét kétségkívül Anna Lucia Richter dalestje adta, Michael Gees zongorakíséretével. A pályakezdőként is a legnagyobb reményekre jogosító énekesnőt Fischer Ivánnak köszönhetjük, akivel ebben az évadban Berlinben a Konzerthaus-Orchesterrel is fellép.

A muzsikuscsaládból származó énekesnő szülővárosában, Kölnben, valamint Bázelben végezte tanulmányait, s a sikeres pályakezdetét többek között olyan díjak fémjelzik, amelyek e maraton ideális résztvevőjét sejttetik benne: a Felix Mendelssohn Bartholdy-díjat 2011-ben kapta, s a következő évben pedig megnyerte a zwickaui nemzetközi Robert-Schumann-Versenyt. A Fesztiválszínházba a dalirodalom szerelmesei váltottak jegyet dalestjére – többségük a dalok kedvéért, nem pedig a hazai koncertéletben eddig nem jegyzett, mondhatni, a hazai zenebarátok többsége számára ismeretlen énekesnő kedvéért. Aki színpadra lépésétől kezdve 17 dal (és egy ráadás-improvizáció) idejére elvarázsolta közönségét. Nem tudom, e varázsból mennyi jöhetett át az éter hullámain – a rendezvény egyik stratégiai médiapartnere az MTVA, a rádió munkatársai egész napra beköltöztek a Müpába, és az élő közvetítések jóvoltából kitágították a koncerttermek befogadóképességét. Etimológiai játékok jutottak eszembe, persze csak jócskán a taps idején, a közös tőről fakadó éneklés és az elvarázsolás szavak révén. Mert varázslat, amit Anna Lucia Richter csinál, pontosabban, talán nem is cselekvés ez, hanem a szövegek és megzenésítéseik által létrehozott létezésmód. A kortárs zenétől, a „szokatlan”, a hang számára „veszélyes” énekelnivalótól magukat elhatároló énekesek figyelmébe ajánlom az énekesnő szakmai életrajzát; ő az operaszerepek mellett a dalirodalom avatott előadója, zenei kreativitását improvizációkban juttatja kifejezésre (mondhatni, önti formába), és nemcsak hogy nem zárkózik el kortárs kompozícióknak akár ősbemutató előadásától sem, hanem művészetével elérte, hogy kifejezetten az ő számára komponáljon például Wolfgang Rihm. Anna Lucia Richter dalestjének elengedhetetlenül fontos szereplője a zongorakísérő Michael Gees, akit talán tiszteletlenségnek is tűnhet zongorakísérőként feltüntetni. Kamaramuzsikus-partner, aki együtt lélegzik énekes-partnerével. Akiknek természetes kifejezésmódjuk/önkifejezésük az improvizáció, talán csak azok tudják ilyen érzékeny empátiával közvetíteni a művekké szublimált érzés- és gondolatvilágokat. (Gees egyébként a Kölni Zene- és Táncművészeti Főiskolán énekes improvizációt is tanít – az egykori csodagyerek-zongorista szerzeményeinek száma meghaladja a negyvenet. CD-felvétel is őrzi A. L. Richterrel való együtt-muzsikálásukat.)

A nagyszámú hallgatóság soraiban nehéz lett volna szakmabelieket keresni – csak reménykedni lehet abban, hogy művészeti életünk kiválóságai, valamint olyan koncertszervezők és vezető pedagógus-egyéniségek is jelen voltak, akiknek módjuk lenne/lesz ezt az élményt gyakorlatban hasznosítható tanulságokká transzformálni, további meghívások és esetleg mesterkurzusok formájában.

A síron túl is önzetlen jóbarátok megosztoztak a rendelkezésre álló 12 órán, és olyan élményeket tettek lehetővé, amelyek birtokában sem az összehasonlítás, sem a mérlegelés szempontja nem jöhet szóba.

Az idei maraton haszna: rövid idő leforgása alatt sok Mendelssohn- és Schumann-zenét hallhattunk – s ki-ki elhelyezhette saját értékrendjében e két korszakos jelentőségű muzsikust. Egyidejűleg.