Szokolay Sándor-emlékkoncert / Nemzeti Filharmonikusok, Müpa
A kerek számú évfordulók jelentőségét akkor értékeljük igazán, amikor olyan rendezvényeket hívnak életre, amelyek a különleges aktualitás nélkül aligha jönnének létre.
Fotó: Kenéz László
Éppen ezért örömmel fedeztem fel a hangversenykínálatban a Szokolay Sándor emlékkoncertet. A Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis Zoltán vezényletével nem először tűzik műsorra nagylélegzetű kompozíciói valamelyikét, így érdeklődéssel olvastam a műsort. Amely, végeredményben, ellentétes érzelmeket ébresztett bennem.
Ki ne emlékezne a közelmúlt műsorpolitikájának jellegzetes (ma sem ritka) képződményére, a „szendvics-műsorra”, amikor is két ismert-kedvelt értékes mű között kapott helyet egy kortárs-darab (amely az adott környezetben eléggé „vert helyzetből” indult!). A kizárólag kortárs programmal meghirdetett rendezvénysorozatok többsége hamar rétegérdeklődésre tarthat csak számot (vagy épp az érdektelenség jut osztályrészéül, nemritkán függetlenül a kínált hallgatnivaló értékétől – hiszen annak nincs módja a gyakorlatban vizsgázni), tehát rendre megannyi tényező eredőjeként jön létre olyan szituáció, amely nem eredményezhet döntő változást. Éppen ezért felbecsülhetetlen minden olyan kezdeményezés, amely a nagyközönség számára kínálja fel a lehetőséget kortárszenei élményszerzésre.
Ezek közé tartozik a március 30-i hangverseny is, amely több szempontból is etalon-rangú. Első látásra akár meglepőnek is tűnhet, hogy nem szerzői estre került sor. Szokolay mintegy 400 opuszt számláló életművéből akár több kisbérletnyi műsor is összeállítható lenne – ezúttal viszont remekművekkel kellett osztoznia a műsoridőn. Ugyanennek az éremnek a másik oldala, hogy nem az összemérés szándékával került most a Pest, Buda és Óbuda egyesítése 50. évfordulóját ünneplő 1923-as hangversenyre készült két időtálló remek (Bartók Táncszvitje és Kodálytól a Psalmus Hungaricus) ismételt előadásra, hanem annak a szilárd meggyőződésnek a birtokában, hogy e „szomszédság” nem kontrasztjaival kelt feltűnést, hanem az ismert remekművek inspiráló közeget jelentenek a magyar zeneirodalom „továbbhallgatására”. Mindazonáltal fenntartom meggyőződésemet, hogy a hosszú évtizedek során kiteljesedett Szokolay-oeuvre-ből kockázatmentesen összeállítható lett volna olyan (zenekari) szerzői est, ahol az egymás közelségében és egymástól nagy távolságban készült darabok önmaguk segítették volna a szerző zenéjének értő befogadását. Hiszen Szokolay zenéjének sajátossága, hogy hallgatásához nincs szükség „előfeltételekre”, a művek többsége megszólítja a hallgatót, illetve, arra inspirálja, hogy odafigyeljen rájuk.
Szakmai és kevésbé szakmai elemzői (kritikusai, értékelői, stb.) egyaránt hangsúlyozzák Szokolay zenéjének „közvetlenségét”, amely nemritkán a már-már plakátszerű közérthetőségben is megmutatkozik. Más kérdés, hogy a muzsikus megannyi megfigyelni- ill. felfedeznivalót találhat bennük, így tudatos és ösztönös kapcsolatokat régebbi korok muzsikájával.
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a koncert előtt maga a megidézett ünnepelt fogadta közönségét: jellegzetes képeit vetítették ki, s egymásutánjuk azt a vitalitást elevenítette fel, amely olyannyira jellemzője volt a zeneszerzőnek. Akinek képei közül a mosolygósakhoz akár képregény-mondatként társíthattuk volna elképzelt megjegyzését: mit szóltok, milyen jó társaságba kerültem…
Szokolaynak aligha lett volna ellenére, hogy „helyet adjon” a két remekműnek – e sorok írója viszont sajnálkozik, hogy a méltó előadói együttes nem tűzte műsorra például a gyönyörű Deploration-t, Szokolay Poulenc-hommage-át (amely aligha tévesztette volna el hatását a teltháznyi közönségre!).
Szokolay életművéből elhangzott a 2009-es Nyitány-fantázia, a ’60-as évek második feléből való Trombitaverseny Boldoczki Gábor szólójával (a ráadásként megszólaltatott rövid Elégiáért méltán kapott hosszan zúgó vastapsot a trombitaművész – meglepetés-ajándék volt még az életmű ismerőinek is), a szünet után pedig a Vérnász-szvit utolsó verziója.
Kodály Psalmusában a Nemzeti Énekkaron kívül, Zsoltárosként Pataky Dánielt hallhattuk, aki az operaszínpad felől közeledve, természetes gesztussal szólaltatta meg szólamát kotta nélkül. Ettől felértékelődött interpretációjában a kifejezés, a fohász ereje. Külön köszönet érte!
Lassan három esztendeje, hogy élő valójában nincs közöttünk Szokolay Sándor – tisztelői legfeljebb síremlékéhez zarándokolhatnak, amelyet tavaly a Zene Világnapján állítottak, a Soproni Evangélikus Temetőbe. Aki művei hallgatásával – és hallgattatásával – akarja életben tartani emlékét, nincs könnyű helyzetben; eme ünnepi alkalommal mindössze három CD-jének megvásárolására nyílt lehetőség. Csak reménykedhetünk: talán egy következő kerekszámú megemlékezés alkalmával e hangverseny felvétele is közkinccsé válik.
