Sven-Eric Bechtolffal
Richard Strauss zenekara ezer színben pompázik, kommentál és elvarázsol, a zene varázshatalmát hirdeti.
A színészként, színházi és operai rendezőként egyaránt ismert (és elismert) Bechtolf értékes életművében megkülönböztetett hely jutott Richard Strauss Ariadné Naxos szigetén című operájának. A 2012-es Salzburgi Ünnepi Játékok méltán keltett nagy várakozást az opera stuttgarti ősverziójából készített adaptáció. A Haus für Mozartban színre vitt előadás remekül vizsgázott a közönség széles körében is: a Kapitelplatzon immár hagyományos óriásképernyős vetítést nagy tetszéssel fogadta a kétségkívül „vegyes” összetételű, alkalmi közönség (a lelkes zenerajongókon kívül nem kevés kiránduló is megszakítja az útját, „belehallgat” az éppen aktuális kínálatba, s ha elnyeri tetszését, végigvárja az előadást). Ebben a verzióban Molière Úrhatnám polgára adta a kerettörténetet; az ő házában került előadásra az opera. Bechtolf verziójában további szállal gazdagodott a cselekmény, s ami önmagában is munkája értékét jelzi: nemcsak hogy nem tűnt fárasztónak a terjedelmes produkció, de megkönnyítette a mű megértését. A 2012-es produkció DVD-ként is megjelent, és a nemzetközi operaéletet távolból követő zenebarát örömmel fedezhette fel egy másik kiadvány jóvoltából, hogy 2014-ben Bécsben a hagyományosan ismert verziót is színre vitte Bechtolf. Az ARTHAUS MUSIK kiadványán (109397) hasonlóképp a Wiener Staatsoper zenekara játszik, a karmester ezúttal Christian Thielemann, mások az énekesek, csupán az udvarmester prózai szerepében láthatjuk újra Peter Matićot.
Az opera élményében kétségkívül nagy szerepe van a rendező „műismeretének”, ugyanakkor ez a mindentudás szinte észrevétlen marad. Pontosabban, azáltal van jelen, hogy mindig mindent szinte természetesként, magától értetődőként fogadunk el. És hogy mennyire a részletekbe menően tudatos és átgondolt minden mozzanat, arra a többszöri végignézés-végighallgatás során döbbenünk rá: mindig találunk további „felfedeznivalót”, olyan gesztusokat, amelyeknek köszönhetően mind inkább a sajátunk lesz az élménytadó mű.
A prológusból és felvonásból álló opera azok közé a kompozíciók közé tartozik, amelyeknek a megértését nagyban elősegíti a látvány. És feltétlenül azok közé tartozik, amelyeknek nem elég a cselekményét ismerni, hanem célszerű szóról-szóra követni a szövegét. Kiváltképp a prológban, amelyben minden mozgalmasság közepette karakterek kidolgozására is vállalkoztak az alkotók (a librettó Hugo von Hofmannsthal remeklése). A komponista szövegében megannyi alkotáslélektani mozzanat is hangot kap, s ha alkalmasint elkerüli a hallgató figyelmét, arra a magával ragadó zenében találni mentséget. Érdemes Zerbinettára is odafigyelni, arra, amit „mond”, nem pedig csupán várni parádés koloratúráit.
Az operaelőadás mozgalmas, ugyanakkor az énekesektől nem vár el semmi önkényes mozdulatot, gesztust. És ebben a környezetben megkülönböztetett hatása van a mozdulatlanságnak, az időtlenség érzete szinte kitapintható. Érzések, indulatok teszik elevenné a lakatlan szigetet, sajátos erőtereket hozva létre. Ezek teszik empatikussá a hallgatót, olyannyira, hogy nézőként hajlandó feladni prekoncepcionális elvárásokat. Ariadné időtlen idők óta várakozhat – alakítója az akkor 57 éves finn Soile Isokoski. Szép, fiatal istenként beharangozott Bacchusként Johan Botha jelenik meg – érezhető átlényegülést idézve elő partnernőjén. Zerbinetta bravúros alakításának köszönhetően Daniela Fally nevét egy életre megtanuljuk, és emlékezetes a komponista nadrágszerepében Sophie Koch teljesítménye is. Richard Strauss zenekara ezer színben pompázik, kommentál és elvarázsol, a zene varázshatalmát hirdeti.
