Simon Géza Gábor két új kötetéről
Mottóként Fodor Ákos „Jazz” című verseskötetéből választottam az Egy tragikomédia szinopszisa című keserédes egysorost, miszerint „Mindenkinek van igaza”.
Minden korábbinál személyesebb a borítója a figyelemfelkeltő „Így írtam én” című könyvnek, a szerző képével. Magyarázatát rögtön megkapjuk az „Előhangban”: a 75 éves szerző afféle születésnapi ajándéknak szánta, maga-magának – és mindazoknak, akik több-kevesebb rendszerességgel követik publikációs munkásságát. A kétségkívül szellemesnek szánt címnek némiképp ellentmond az alcím: Kortársak kritikái köteteimről. De a szerző ismeretében „pontosítás”-ként is felfoghatjuk, előrevetítésnek ahhoz, hogy korántsem kritika-gyűjteményt kapunk, hanem némi „kommentárral” kontextusba helyezett (nyomtatott illetve elektronikus) sajtóvisszhangokat. A már-már kényszeres pontosságra törekvés mutatkozik meg a kortárs szó használatában is (élő szerzőről kizárólag kortársai írhatnak – tágabb értelemben használva a meghatározást, tehát olyanokra is vonatkoztatva, akik időközben eltávoztak az élők sorából).
Simon Géza Gábor (a továbbiakban a már-már terminológiai jelleggel használatosan SGG) gyűjtőszenvedélye korántsem csupán a kutatnivalóra fókuszál. Munkáit a befejezés után sem hagyja magukra: gondoskodik a tárgyak (könyvek, hangfelvételek) publikus életéről, és figyelemmel kíséri sorsukat (fogadtatásukat). És mint afféle jó szülő, akinek minden gyermeke kedves, alkalmanként „megsegíti” egyiket-másikat, ha úgy érzi, méltánytalanság érte. Ily módon minden könyvének saját életrajza van, (részben virtuális) dossziéba rendezhető dokumentumgyűjteménnyel, amely reflexiókon túl a „szülői” üzeneteket is tartalmazza.
A születésnaposnak szíve-joga, hogy válogasson a bőséges anyagból – az Előhangban tájékoztatja az olvasót arról, hogy milyen szempontok-meggondolások mentén állt össze a gyűjtemény, amely két részre tagolódik: a terjedelmesebb „Önálló kötetek” után helyet kapnak a „Könyvek társszerzővel” kiadványok is.
Könyv-sorsok sorjáznak tehát, ami azzal jár, hogy nem elsődlegesen végigolvasásra szánt könyvet kapunk kézhez. Az érdeklődő szabadon tallózhat, megnézheti, egy-egy általa ismert könyv milyen visszhangot váltott ki, vagy épp a (többé-kevésbé informatív) ismertetések keltik fel az érdeklődést valamely kiadvány iránt. És közben TANUL! Beavatást nyer abba a sokrétű tevékenységbe, amelyről személyes visszatekintésként ad számot a szerző – megjegyzi, elraktározza az apró megjegyzéseket is, és közben fogékonnyá válik olyasmikre is, amik nincsenek kimondva, de a sorok között polgárjogot nyertek maguknak. Ily módon a könyv többlet-haszna, hogy a legautentikusabb forrásból „megismerhetjük” a szerzőt (gondolatmenetei, érvelései és tényközlés-interpretálásai alapján), ráadásul korkép-mozaikokat is kapunk.
Ebben a szubjektíven objektív (ha úgy tetszik, objektíven szubjektív) környezetben könnyen feltűnnek a lépték-különbségek, s az ezekkel minden bizonnyal összefüggő arányeltolódások. SGG a begyűjtött fantasztikusan sok dokumentum birtokában „könnyen” minősít, értékel – ugyanakkor könnyen megfeledkezik arról, hogy mindeme információk híján igencsak távoli szemlélője lehet megannyi munkájának a laikus (akit rendre leiskoláz a tájékozott bennfentes, terjedelmes hiánylistával szembesítve – s ez alól senki sem kivétel…). Korántsem csupán pedagógiailag kifogásolható ez a magatartás!
A kötet arra a vállalkozásra rímel, amely 1987-ben jelent meg Pécsett. Az „Egy könyv visszhangja” szerkesztőjét, Stenczer Bélát előszeretettel idézi SGG. Például az Előhangban is: „Ami más államokban megszokott, mindennapos, az Magyarországon meglehetősen ritka és szokatlan dolog: egy megjelent műről a recenziókat és egyéb visszhangokat összegyűjtve a szakma rendelkezésére bocsájtják. Ezt tesszük mi is…”. Az adott könyv természetesen SGG publikáció volt, a Magyar jazzlemezek 1912-1984. A dolog „szépséghibája”, hogy a visszhanggyűjtemény – miként valamennyi hivatkozáskor SGG korrektül megjegyzi – „Csak belső terjesztésre!” készült…
A Magyar jazzlemezek 1912-1984 életéről tájékoztatva, érdeklődve olvashatjuk: „Én szerzői díjként a lehető legjobb lehetőséget kaptam a kiadóktól: egyszáz példányt költségmentesen, zuglói lakásomra leszállítva. Ezzel a mennyiséggel azután igen szép cserekereskedelmet bonyolíthattam az európai és tengerentúli nemzeti és egyéb speciális jazzdiszkográfiák kiadóival/szerzőivel.” – informál SGG, és így folytatja az 1985-ben 1000 példányban megjelent munka sorsát: „Az óriási hazai és nemzetközi érdeklődést mutatja, hogy l987-ig, az Egy könyv visszhangja megjelenéséig a kereskedelmi forgalmazásban pedig néhány darab híján nyolcszáz darab kelt el a kötetből, elsősorban hála a Rózsavölgyi cég budapesti üzletének. A maradékot azután magánszemélyként egyetlen tételben én vásároltam fel. A következő években ezek a kötetek is igen jó cserealapot biztosítottak számomra, főleg az újonnan megjelent eurojazz kötetekkel, jelenjenek meg azok a világ bármely nyelvén.”
Íme, így kapcsolódnak össze tények, adatok, információk a kiterjedt piaci szférától a magángyűjtő vállalkozásig… Az ilyen és hasonló, gyakran anekdotázó kedvre (is) valló részletek a főcímbeli „így írtam én” jogosságát erősítik, hiszen itt az egyéb köteteiből ismert stílusban fogalmaz a szerző.
Egyébként épp ennek a – kétségkívül mérföldkő-jelentőségű – könyvnek a sorsát taglalva illeszkedik leginkább az elsősorban szakmai olvasótábornak és gyűjtőknek szánt publikációinak sorába a születésnapi kiadvány, és eme fejezet világít rá leginkább arra a sajátos szituációra, amely a jazz művelőinek és kedvelőinek világában kialakult, SGG munkásságának értékelését illetően. És itt érvényesül leginkább az általam választott mottó igazsága.
Nem véletlen, hogy szállóigévé vált Buffon grófjának, a francia természettudós Georges-Louis Leclerc-nek 1753-as akadémiai székfoglalójából az a megjegyzés, miszerint „a stílus maga az ember”. Stiláris vonások terelik el a figyelmet a „lényegről”, az olvasó „fennakad” olyan jelzőkön, szófordulatokon, amelyek érzelmi-indulati töltése átszikrázik a papíron. Amely türelmes, csakúgy, mint a nyomdafesték – és szinte mindent kibír. Nem úgy valamennyi – potenciális – olvasó, akik között kétségkívül vannak/lehetnek olyanok, akik sértőnek érzik az általuk nagyrabecsült/elismert személlyel kapcsolatosan leírottakat. Nevesítsük: leginkább Gonda Jánosról van szó (a másik kötet tárgyalásakor még hangsúlyozottabban).
Itt „csak” egy kirívó színfolt, amely belevésődik az olvasó tudatába. SGG következetesen megragad minden lehetőséget sérelmezései újraközléséhez, s mint tudjuk, az ismétlés… És nagyon szomorú, ha valakiben emlékezetes alapélményként olyasmi marad meg, ami nem tartozik a kiadvány létjogosultságát erősítő érdemi-tartalmi vonalhoz, hanem a személyes érzelmek-indulatok lecsapódása mindössze. Vannak szakmai sérelmek, amelyekre nem hat jótékonyan az idő múlása, ám sem okokon, sem következményeken nem változtat a „sebek” újbóli felszakítása. Hasonlóképp a szélesebb körű publicitás sem…
Visszatérve a tényleges tanulságokhoz, érdemes felfigyelni arra, hogy korántsem csupán kritikagyűjteményt kapunk (ami bizonyos tekintetben még többletként is értékelhető). SGG gyűjtőszenvedélye, mondhatni, végtelen. Kiterjed száraz adatokra, kimutatásokra, amelyek kontextusba helyezve információtöbbletet jelenthetnek. Kialakított kapcsolatrendszereinek köszönhetően fantasztikus „belső” adatokhoz is hozzájut – mindezek részét képezik öt tonnányira becsült magánarchívuma ritkaságainak. Ám miközben dokumentált „valódi” érdekességek-ritkaságok sokaságával kápráztat el, továbbgondolásra készteti az olvasót. Mondjuk, amikor soha-sehol meg nem jelent írást tesz közzé, nem vezet tovább a labirintusban, hogy hol, miért nem jelent meg a hivatkozott munka – tegyük hozzá: jól teszi, mert még inkább elterelné a figyelmet, amelyet egyébként is próbára tesz elő-előbukkanó anekdotázó kitételeivel. A tényszerűen közzétett „kritikák” között vannak olyanok, amelyek sohasem jelentek meg, de arra is van példa, hogy a türelmetlen szerző nem várta meg valamely recenzió megjelenését, és úgy közölte „kézirat”-ként, hogy kiderüljön: ténylegesen megjelent beszámolóról van szó.
Nem kell élénk fantázia ahhoz, hogy megalapozottan feltételezzük: nem várta tétlenül, hogy esetleg valamely orgánumnak vagy újságíró munkatársnak eszébe jut-e foglalkozni SGG-kötettel. A hálózatépítés hozzátartozik a gyűjtéshez… (Tagadhatatlan, hogy hálás szerzőnek bizonyul: a kritikák felvezetőiben jelzőkkel halmozza el a munkáival foglalkozókat. Más kérdés, hogy többnyire jogosak a „nagyszerű zenei szakíró”, a „könnyűzenei újságírás egyik legjelentősebb személyisége”, „az egyik legjobb tollú jazzkutató” és hasonló viszont-minősítések.) Ugyanez vonatkozik a külföldi kapcsolatokra is – így tehát aligha kell érdemen felül csodálkozni azon, hogy világszerte jelentek meg híradások egy-egy új kiadványáról (főképp, ha tisztelet- illetve recenziós példánnyal hívta fel rá a szerző a figyelmet).
Az viszont mindenképp a saját munkák iránti nem múló szerető figyelmet jelzi, hogy még azt is számontartja (igaz, a világháló megkönnyíti dolgát): a világ mely könyvtáraiban található meg valamelyik kiadványa. Az állományba vétel azonban – egy dolog; egy másik, hogy milyen intenzitással veszik használatba. És bizonnyal sokan lehetnek hálásak neki, akik korábban nem vették igénybe az Arcanum Digitális Tudománytár által kínált lehetőségeket.
Aki adatokkal dolgozik, elhivatottan, maximális precizitásra törekszik. SGG gyakran rója fel más szerzőknek a pontos adatolás hiányát. Maga általában jó példával jár elöl, jóllehet, néha a pontos adatolás, a gyakori hivatkozások esetén a multiplikáltan előforduló jegyzetek sokasága némiképp fárasztó. A születésnapi kötet esetében fontosnak látta előrebocsátani:
„A könyvben előforduló idézeteket a korabeli nyelvhasználattal és helyesírással, a szerzők nyelvi sajátosságait megtartva közöljük.
Ugyanakkor az idézett szövegekben a kiemeléseket nem vettük figyelembe, azaz egységesítettük. Ily módon a félkövér, dőlt, aláhúzott, valamint ritkított szövegrészek is normál betűkkel kerültek közlésre. Erre a kötet szövegképének egységesítése miatt volt szükség.”
Jóllehet, a szövegkép egységesedett, ám meglepően sok pontatlanság került a közöltekbe, rendkívüli változatossággal, az írásjelek pontatlanságától a betűhibákig, sőt, az értelemzavaró szóváltozatokig. Olyanok, amelyek kijavítása kizárólag aprólékos újra-végigolvasással lehetséges. Íme, amikor a mennyiség a minőség ellen dolgozik…
(Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány (JOKA) – Budapest, 2022. április)
A következő év termése: A magyar jazztörténet ösvényein. A magyar jazztörténeti kutatás hatvanöt esztendeje 1958-2023. Ez a könyv kétségtelenül izgalmas olvasmányt sejtet. Első pillantásra meglepő a kötet ajánlása: Szabolcsi Bence emlékére. A névmutató segítségével gyorsan megfejthető: Szabolcsi Bence és Maróthy János támogatásával/patronálásával alakulhatott meg az a rövid életű jazzkutató csoport, amelynek SGG is tagja volt. De csakhamar kiderül: nem annyira a magyar jazztörténet, inkább a magyar jazztörténész (minősítsük itt ekképp a szerzőt) ösvényein való barangolásra invitál. Más itt a helyzet, mint a népdalban, ahol a bolhási keretek alatt minden legény egy utat csinál, amin a babájához jár – a jazz világába megannyi ösvényt taposva indult SGG, járt utakat nemegyszer keresztezve. A jazzlemez gyűjtőszenvedély a cserepartnerekkel kiépített nemzetközi kapcsolatrendszerhez vezette, a gyűjtemény magánarchívummá terebélyesedett, s az anyag gyarapodása rendszerezésért kiáltott, amelynek eredményeképp egyre-másra következtek a könyvek. Ezzel párhuzamosan az élménymegosztás több szinten, jazzklubokban ismeretterjesztő, lemezbemutató előadások, nagyobb nyilvánosság számára a rádióban – és még sorolhatnánk. Az egyidejű szóbeli és az írásos jelenlétnek azonban nagy a veszélye: az anekdotázó kedv helyet követel a papíron is, éspedig olyan kiadványokban, amelyeknek fő célja korántsem a szórakoztatás. Talán épp az összegyűjtött-csoportosított adatok szárazságát szándékozott olvasmányosabbá tenni szubjektív megjegyzésekkel? Mindenesetre a szellem kiszabadult a palackból, és a személyesség égisze alatt eluralkodott azokban a kiadványokban is, amelyekre egyébként – gyakran kizárólagos forrásanyag mivoltukból adódóan – ráillene a „mindenki könyvespolcán ott a helye”. És ha a már említett Leclerc másik definícióját tekintjük, a zsenialitást a türelemre való nagyobb képességben határozzuk meg, nos, zseni legyen a talpán, aki a személyes (gyakran személyeskedő) hangvétel mögül képes lepárolni az esszenciát! Hogy a látni lehessen a jazzkutatótól az általa végzett jazzkutatás eredményét.
Két összemérhetetlen minőség ütközésének folyamatát szemlélhettük kisebb-nagyobb távolságból (távlatból) Gonda János haláláig. Azóta SGG folytatja az árnyékbokszolást, az általa végzett értékes tényfeltáró, adatolt kutatás (eredményei, adatai) iránt érdeklődőkbe sulykolva kisebb-nagyobb szemelvényét annak az elmérgesedett helyzetnek, amely mindenképp a befejezett (megmásíthatatlan) múlt kategóriájába tartozik. Aligha érzékelheti, hogy a korábban akár teljesen tájékozatlan olvasóból stílusával (acsarkodásaival, pimasz ki- illetve beszólásaival) erős ellenérzést vált ki. Arról pedig felesleges ábrándoznia, hogy bárkit is maga mellé állíthat ebben az imaginárius vetélkedésben. Azon sem csodálkozhat, ha a jazzes szakma teljes érdektelenséggel tüntet minden ellen, ami a személyével kapcsolatos.
Elszomorító ez, látni miként megy „fejjel a falnak”. A szellemi környezetszennyezés mintapéldája, ahogyan mintát ad arra, hogy a lényeges és lényegtelen közötti különbségek nivellálásával valódit-mondással lehet részben vagy egészben meghamisítani az igazit, az igazat.
SGG-nek, aki könyveinek sajtóvisszhangjából sikertörténeteket tudott felmutatni, tisztában kellene lennie azzal, hogy az ő valamely könyvéből célzatosan kiragadott részletekkel könnyedén le lehet(ne) őt (is) járatni. S akkor maradhatna még inkább elmagányosodó bio-diszkográfus, mind kevesebb élettérrel. Amit utolsóként kívánnék neki.
(Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány (JOKA) – Budapest, 2023.)
