Shani Diluka – The Proust Album
Éveken át sugározta a Magyar Rádió Muzsikáról versben, prózában címmel Galamb György műsorait, amelyekben egy-egy írónak vagy költőnek a zenével való sokrétű kapcsolataiból mutatta be a legjellemzőbbeket (kik voltak a hozzá legközelebb álló zenész-barátok, milyen stílusú, műfajú zenekét szeretett stb.). Hasonló összeállításhoz illusztrációként is remekül felhasználható a Proust album.
A borító címlapján egzotikus szépségű hölgy portréja: Shani Diluka Sri Lanka-i szülők gyermekeként született Monacóban. Mindnyájunk szerencséjére, ő is részese lehetett annak a Grace monacói hercegnő által kezdeményezett programnak, amelyben a tehetségek gyermekek speciális zenei oktatásban részesültek. Shani Diluka immár francia zongoraművészként koncertezik (főként Franciaországban, Németországban és Svájcban), és diszkográfiájából kiderül, hogy nemcsak zenei anyanyelve poliglott, hanem széles körű érdeklődése a legkülönbözőbb műfajokra és irányzatokra is kiterjed.
A Proust-album kísérőfüzetében Jérôme Bastianellinek (a Marcel Proust, valamint a Combray Baráti Társaság elnökének) az írása mellett tőle olvasható zenei tájékoztatás, amelynek minden sorából sugárzik, hogy korántsem csupán felkérésre, készen kapott programot rögzített felvételen.
Világjelenségnek tekinthető, hogy Proust neve említésekor elsőként regényfolyamának (Az eltűnt idő nyomában) a címe jut eszébe. Borítékolható, hogy nagyságrendekkel kisebb azoknak a száma, akik végig is olvasták… Ebből a műből is kitűnik Proust rajongása Fauré zenéje iránt, egyik dala (Le Secret) az egyetlen, amelyet konkrétan idéz. A felvételen természetesen szerepel, továbbá egy másik Fauré-dal is (Au bord de l’eau), mindkettőt Diluka zongorakíséretével Natalie Dessay énekli – továbbá egy „zongora-dal”, a szöveg nélküli Románcok sorozatából, szólózongorára. A műsorszerkesztés érzékenységére vall, hogy az Asz-dúr tételt azonos hangnemű darab követi (Wagner: Elegy).
Az eltűnt idő nyomában első és későbbi olvasóit egyaránt foglalkoztatta a Vinteuil-szonáta rejtélye. Voltaképp fiktív darab, csak találgatni lehet, milyen hangzó előkép hívhatta elő az író fantáziájában. Az album sajátos megoldása (nem derül ki, hogy ez is a zongorista leleménye-e), hogy három karakter-illetve tánctételt fűz össze e cím alatt (Reynoldo Hahn: Nocturne, Eugėne Ysaÿe: Mazurka, Cécile Chaminade: Sérénade espagnole), amelyekben a hegedűszólamot Pierre Fouchenneret játssza.
A műsor mintegy kétharmadát rövid tételek alkotják, a nyitótétel viszont terjedelmes kompozíció, Reynaldo Hahn Zongoraversenye (az Orchestre de chambre de Paris közreműködésével, Hervé Niquet vezényletével). Nemcsak terjedelmi okokból került a program élére: a szerző Proustnak meghitt barátja, élethosszig tartó bizalmasa volt. Tehát, az ízlésen, az irodalmi utalásokon kívül a személyes kapcsolat is szempont volt a műsor-összeállításnál. E zongoraverseny bemutatóját (1931) már nem érte meg Proust – s a visszakereshető dokumentumok alapján 1937 óta nem került előadásra. Igazi ritkaság!
A műsor tovább részéből közismertnek Debussy L’Isle joyeuse-e mellett leginkább Orfeusz áriája tekinthető Gluck operájából. Fauré Berceuse-e a zongoraművész átiratában hallható.
Külön ínyencség a zárószám: Az eltűnt idő nyomában kiragadott „madeleine”-epizódját olvassa fel a Comedie-Française színésze, Guillaume Gallienne. Csemege az „értőkőn” kívül azoknak is, akik szívesen engedik magukat elvarázsolni a francia nyelv zeneiségétől.
A rövid tételekben Dilukának a már az első hangokkal hangulatteremtő készségére figyelünk fel, s mindenkor elismerés illeti a technikai problémákat nem ismerő, differenciált játékáért.
Talán hozzájárul ez a felvétel ahhoz, hogy a kísérőszövegektől inspirálva a hallgató utánanézzen személyeknek (tényeknek, összefüggéseknek stb.) – és elhatározza: elolvassa Proust irodalomtörténetileg jelentős munkáját (vagy előételként, legalább korai írásait).
