Salzburgi Ünnepi Játékok 2019
A nagy formátumú gondolatvilágot részletekbe menő kidolgozottsággal jelenítették meg, afféle érzéki varázsként.
Fotó © SF/Monika Rittershaus
A mitológiai történetek „dokumentálhatatlanok”, nincs „hiteles” verziójuk. Variánsokban élnek, s mint ilyenek, kiváló nyersanyagul szolgálnak későbbi korok alkotóinak, akik az archetipikus hősök történeteinek felidézésekor egyúttal gazdagítják is a mitológia „holdudvarát”. A mitológiai történeten alapuló művek tehát egyrészt némi előképzettséget feltételeznek a közönségtől, másrészt viszont „éberséget” is követelnek, hiszen az intellektuális élmény erejét fokozza, ha észrevesszük az egyedi mozzanato(ka)t, a szerzői hozzátétel(eke)t, illetve továbbgondolás(oka)t. Komoly feladat ez, hiszen a színrevitel megannyi érzéki élményt kínál, s az empatikus hallgatónak igencsak résen kell lennie, hogy ne kerüljék el figyelmét a sajátos-különös mozzanatok.
Ezzel szembesült a szerencsés, aki része lehetett az idei Salzburgi Ünnepi Játékok egyik legnagyobb hatású operaelőadásának, a négy alkalommal színre vitt Oedipe-nek, George Enescu egyetlen operájának (az augusztus 11-i premiert további három előadás követte a Felsenreitschule színpadán). A már-már áttekinthetetlenül gazdag programon belül egyúttal csúcspontként is szolgált a „Zeit mit Enescu” címmel összefoglalt szóló- és kamaraestekhez (ezek keretében Enescu II. hegedű-zongora szonátája, az ugyanerre az apparátusra komponált Impressions d’enfance, a brácsára és zongorára szánt Konzertstück, a Zongorakvintett és a Vonósoktett csendült fel).
Œdipe 2019: Christopher Maltman (Œdipe) Fotó © SF/Monika Rittershaus
Az előadás prototípusa az életre hívók által az Ünnepi Játékok egyik központi céljának, a „világszínház” megvalósításának. Ami az idővel dacoló, immár évszázada műsoron tartott, megannyi színrevitelben megjelenített moralitásjáték, a Jedermann elidegeníthetetlen lényege, koncentrátumként benne rejlik ebben a nagy formátumú kompozícióban is, amely ezúttal egyszersmind tipikus összművészeti alkotásnak is bizonyult. Jóllehet, elemzői-méltatói gyakran hangoztatják a kvalitásait nem vitató műről, hogy benne a zene hordozza a dráma lényegét, az előadás arról győzte meg a közönséget, hogy a hatásban a látványvilág szerepe sem lebecsülendő. Köszönhető ez Achim Freyernek, aki az emlékezetes 1997-es Varázsfuvola-rendezése után ezúttal másodszor nyűgözte le a salzburgi fesztiválközönséget. A rendezésen túl a díszlet- és jelmezvilág, valamint a fény-koncepció is az ő munkáját dicséri.
A Felsenreitschule színpada önmagában is elementáris hatást gyakorol a nézőkre; Freyer játéktérré tette a színpad mellett a jobb oldali „karzatot” is, és világítási affektusokkal aktivizálta a háttér kő-árkádjait. Így nemcsak multiplikálódott a játék tere, de a térbeli elrendezés további dimenziókkal „súlyozta” a történéseket. (Ennek a gazdag látványvilágnak az élményszerűsége ellenpontozta azt az intellektuális figyelmet, amely szükséges volt egyrészt a megszólaló szereplők „megtalálásához”, másrészt „beazonosításához”, hiszen a sodró lendületű opera drámai ideje ritkán engedélyez akár csak ariettányi megállást is…)
Œdipe 2019: Christopher Maltman (Œdipe), Ensemble Fotó © SF/Monika Rittershaus
Feltétlenül érdemes volt „előre tudni”, hogy a szerző kongeniális librettistája, Edmond Fleg ezúttal megváltoztatta a Szphinx kérdését – ám Oidipusz válasz-megfejtése azonos a mitológiabelivel. Az Ember, akit Oidipusz erősebbnek tart magánál az istenek által elrendelt Sorsnál is. Az opera intenzitásának egyik „titka”, hogy nem ad időt érzelmi reakciókra, hangulatokba-szituációkba való belefeledkezésre. Ingo Metzmacher vezényletével a Bécsi Filharmonikusok káprázatos hangszínpalettát vonultatott fel. Mert miként a színpadon ritkák voltak a „tömegjelenetek” (a Bécsi Staatsoper kitűnő énekkarához a Salzburgi Ünnepi Játékok és a Színház gyermekkórusa társult), úgy – miközben az opera felépítése valamiféle szimfónia körvonalait követi – a zenekar is gyakran kamaraegyüttesekre tagolódott, miközben nem kevés hangszeresnek jutott hálás szóló-szerep.
Azt is jó volt előre tudni, hogy az opera „korábban” kezdődik, mint a libretto részleges alapjául szolgáló két Sophokles-tragédia – itt gyermekként ismerhettük meg Oidipuszt, bokájának átszúrását lézerkard végezte, és a gyakran szürreális álombirodalom képzetét keltő, fantasztikus képekben gazdag környezetben, ahol időről-időre kísérteties árnyjátékok tűntek fel, már-már „logikus” megjelenítésként fogadtuk el a felnőtt Podipuszt bokszolóként. Hogy az izom-szkafanderben milyen feladat lehetett énekelni, azt leginkább csak az előadás után próbálhattuk elképzelni. A színekben és mozgásban gazdag színpadon a cselekmény követését az is nehezítette, hogy a szereplők ritkán kerültek operaszínpadon szokásos „kapcsolatba” egymással; a gyakran – az ókori görög színházra emlékeztetve – maszkot viselő énekesek sokszor statikusan, mindenkori partnereiktől szinte függetlenül, közös gesztusrendszer nélkül fonták a sors fonalát. A látvány-kontrasztok viszont nagyban segítették a szereplők karakterét illetően is a tájékozódást. A szín-szimbolika emlékezetes mozzanata, amikor hófehér ruhában jelenik meg, megvakított apját vezetni, Antigoné. Az „ártatlanul bűnös” Oidipusz vívódása, szenvedése a címszerepet alakító Christopher Maltman legnagyobb vokális teljesítménye; a vak ember „látása”, és a megváltó fénybe való szublimálódása megrendítő, egyszersmind felemelő végkifejlet.
Œdipe 2019: Chiara Skerath (Antigone), Christopher Maltman (Œdipe) Fotó © SF/Monika Rittershaus
A nagy formátumú gondolatvilágot részletekbe menő kidolgozottsággal jelenítették meg, afféle érzéki varázsként. Igazi ünnepi esemény – amelyet csak fokoz „ritkaság-értéke”; közvetítések aligha ragadhatják meg a színpad komplexitás-élményét, bár feltehetőleg megkönnyítik a befogadó feladatát.
Az opera, amelynek értékét-jelentőségét soha nem vitatta a szakirodalom, ritkán, ám akkor exponáltan kerül előadásra. A jelentős rendezések mérföldkövei között búvópatak-életet él a mű; Az 1936-os bemutató után legközelebb hat évtized múltán, 1996-ban jutott neki méltó színrevitel (rendező: Götz Friedrich; a Berlini Német Opera és a Bécsi Állami Operaház koprodukciója), majd 2013-ban (Hans Neufels rendezésében, Frankfurtban) – majd idén, Salzburgban. Véletlenül egyik sem tekinthető jubileumi évnek: Enescu 1881-től 1955-ig élt.
