Salzburg 2024 – Mozart: La clemenza di Tito
Különleges (és tanulságos) élményt kínált az idei Pünkösdi Ünnepi Játékok programja Salzburgban. Túl azon, hogy ugyanitt a Mozart Hét keretében is előadásra került, ismét láthattuk (egészen más rendezésben, előadókkal) Mozart utolsó operáját, a La clemenza di Tito-t. Kétszer került színre (május 17-én és 19-én) – és csak örülni lehet annak, hogy további hat előadása lesz augusztusban, az Ünnepi Játékok gazdag kínálatában.
La clemenza di Tito 2024: Alexandra Marcellier (Vitellia), Cecilia Bartoli (Sesto) © SF/Marco Borrelli
2012 óta Cecilia Bartoli az intendánsa a Pünkösdi Fesztiválnak, és úgy tűnik, kifogyhatatlan az olyan programösszeállításokban, amelyek rendre általános tetszést váltanak ki nemzetközi méretekben is. Igaz, az azonos szervezőgárdával működő nyári rendezvénysorozatnak (A Salzburgi Ünnepi Játékoknak) már csak terjedelméből adódóan is csupán „kistestvére” marad, de méltó a rangos dinasztiához, amely egyeduralkodói rangját töretlenül örökíti tovább, miközben világszerte gombamód szaporodnak – kisebb-nagyobb divathullámmal – a legkülönbözőbb fesztiválok.
Nem tudhatni – s voltaképp nem is lényeges -, hogy mennyi volt a tudatosság a Titusz ilyetén mód hatványozott népszerűsítésében, az viszont biztos: rendkívül jelentős mérföldkő az opera életét illetően. E művel ugyanis a zenei (ismeretterjesztő) szakirodalom sem bánik kesztyűs kézzel: legfeljebb kuriózumként érdemes – esetleg időrendben – böngészni a Mozart-szakértők sommás értékeléseit. A tájékozódás aligha inspirál az opera megismerésére. Ráadásul, a zenei lényegre szorítkozó hangfelvételek esetében leginkább szövegkönyvvel érdemes hallgatni a zenét – a látvány, a szereplők beazonosítása némiképp megkönnyítené a tájékozódást…
Aki több forrásban elolvasta a tájékozódást szolgáló „cselekményt”, szembesül azzal, hogy korántsem egyszerű a „lényegre”, a „tényekre” szorítkozni. Az írói interpretáció pedig…
Ilyen meggondolásból talán nem felesleges az előzetes felkészülés a hagyományosan szép kiállítású, informatív műsorfüzetből – habár anélkül még stimulálóbb a látvány…
A leghatásosabb a megismeréséhez a minél több előadásban való megtekintés, mert ezek a befogadó tudatában ellenpontozzák egymást, és kiprovokálják a zenehallgatás aktivitását. A korábbi tapasztalatok némiképp átértékelődnek, másképp súlyozódnak, és abban a biztos tudatban, hogy nincs egyetlen jó megoldás, kimerítően alapos műismeret, a hallgató mind biztonságosabban tájékozódik a szereplők világában. És akkor még csak a zenéről volt szó – mindehhez jönnek a rendezői olvasatok!
A sztár-szereposztások rendre hozzájárulnak a nagyközönség érdeklődésének fokozásához – így mind többen lesznek azok, akik a hagyományos mozarti operakánonhoz tartozónak számítják ezt az opera seriát.
A pünkösdi produkcióban összeszokott együttest hallottunk. A zenekar a 2016 tavaszán Bartoli által életre hívott Les Musiciens du Prince – Monaco, amelynek vezető karmestere 2019 óta az a Gianluca Capuano, aki 2005-ben megalapította az Il Canto di Orfeo elnevezésű ének- és hangszeregyüttest (velük 2022 őszén európai turné keretében mutatkozott be Sesto-ként Bartoli). Ennek énekesei szolgáltatták most a kórust. A szereplők közül Ildebrando D’Arcangelo neve cseng a legismerősebben (Publio), Tito szerepében Daniel Behle remekelt. Vitellia igényes (rendkívüli hangterjedelmet igénylő) szólamát Alexandra Marcellier keltette életre, s aki látta-hallotta az előadást, minden bizonnyal megjegyezte Mlissa Petit (Servilia) és Anna Tetruashvili (Annio) nevét is.
Az utóbbi időben többször hivatkoztam rá, de itt is érdemes felemlíteni: a filmesztéta Réz András a Müpa filmklub sorozatának moderátoraként rendszeresen tudatosítja a nézőkben, hogy miközben itt-és-most ugyanazt a filmet látjuk, mindenki „más” filmet fog látni, azaz, némiképp mást lát a filmből, saját korábbi élmény- és ismeretanyaga birtokában. Amikor ismert operát nézünk, a rendező „olvasata” az, amihez ki-ki másképp viszonyul, korábbi élmény- és ismeretanyaga birtokában (vagyis, „ütköztetve” korábban megismert rendezői koncepciókkal). A kanadai Robert Carsen sok stíluson átívelő rendezői életmű birtokában biztos kézzel, meggyőzően nyúlt a műhöz. Az ő olvasatában a La clemenza di Tito mintegy A varázsfuvola ellendarabja, amelyben az érzelmek (és az erotika) Mozart többi operájához képest alárendelt szerepet játszanak, a főtémát a hatalom jelenti (a maga útjaival, útvesztőivel), s ebből adódóan kizárólagos lehetőségnek a történet Mába helyezését tartotta. Ennek megfelelően a Haus für Mozart színpada ezúttal kabinetirodává változott, EU-zászlókkal és olasz zászlókkal. Ugyanebből a meggondolásból élt azzal a lehetőséggel, hogy a nadrágszerepeket (Sesto, Annio) felszámolva, nőalakokként szerepeltesse Sesto-t és Annio-t, reflektálva korunk gender-kéréseire (ill. problematikájára). A rendezői színház produktumainak széles skáláján edződött nézőben ez utóbbi alig tudatosodott az előadás közben (leginkább az tűnt fel, hogy a nadrágszerepben Händel Ariodantéjában debütált Bartoli ezúttal gyönyörű hajával, gazdagon felékszerezve pompázott a nadrágkosztümjében). Mindeközben aligha támadhatott valakinek az az érzése, hogy inkább behunyt szemmel hallgatná a zenét, mivel ez az aktualizálás, a kitűnő színészi játékkal együtt, felerősítette a rendező által egyébként háttérbe szorítottnak vélt érzelmi töltéseket, és folyamatos szimpátia-antipátia viszonyulással kiprovokálta a befogadói aktivitást. „Bennünk” lett tehát igazán „mai” a mű!
Ráadásul, korszerű technikai ötletnek köszönhetően katartikus többlethez juthattunk: a Sesto által megszervezett felkelést rögzítő térfigyelő kamera felvételét visszajátsszák Tito-nak, aki így megbizonyosodhat Sesto összeesküvésben való részvételéről, sőt, utóbb őt is szemesíti e látvánnyal. Fantasztikus súly-eltolódások jöttek így létre. Vélhetőleg e körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy a császár vívódása, hogy aláírja-e a halálos ítéletet avagy sem, más dimenzióba kerültek. Íme, amikor valaki „nem akar hinni a szemének”!
Carsen következetesen végiggondolt koncepciója viszont ahhoz a konklúzióhoz vezet, hogy minden jó(tett) elnyeri méltó büntetését… Történik ez látvány-szinten (tehát anélkül, hogy sérülne általa a zenei anyag), amikoris a kegyelmet gyakorló császárt meggyilkolják a Vitellia által (nyílt színen, némajáték által) felbérelt merénylők. Az ily módon üresen maradt, a színpad közepén elhelyezett hatalmi székbe pedig önelégülten beleül Vitellia, aki elérte célját: a hatalmat. (Ellentétben Monteverdi hősnőjével, aki ugyanezt női praktikákkal érte el, párhuzamosan azzal, hogy a császár is megkapta, amire vágyott: Poppeát.)
Ez a befejezés immár napjaink politikai életére reflektál (előképeként tekinthetjük Claus Guth annakidején meghökkenést kiváltó Fedelio-konklúzióját a 2015-ös rendezésben, amikoris a megszabadított Florestán holtan esett össze). Az eredetileg VI. Károly koronázására (1734) készült Metastasio-szövegkönyv, amely megzenésítések sokaságát hívta életre, 1791-ben, II. Lipót császár cseh királlyá koronázásakor – Tommaso Mazzolà librettójával – a jozefinista uralkodó eszményképét mutatta fel. Lényegbevágóan pontos a cím: az irgalmasság a lényeg, az a fajta nagylelkűség, amely az uralkodó személyét illetően a lemondással párosul. Nem kérdés: az ilyesfajta vezetői hozzáállás a politika világtérképén halálra van ítélve.
Ily módon utólag igazolva érzi magát a néző-hallgató, aki első pillanattól kezdve erős ellenszenvvel viseltetett Vitellia iránt. Foglalkoztathatja továbbra is a szavakkal barátság-kérdésként megfogalmazott kapcsolat Tito és Sesto között (gender-kérdés kizárásával), és a császár „személytelensége” általi tanácstalansága is csökkenhet, amikoris magánemberi oldalát mutatta meg. De máris újabb kérdőjel bukkan fel: meggyőződésből gyakorol kegyelmet, avagy az utókor megítélésére kacsintva? Arra a perspektívára, amelyre egyébként Vitellia is utalt.
A rendezői olvasat sokrétűsége differenciáltabbá tette a figyelmet – egyszersmind megvilágította a cselekménykénti történet-mesélés interpretáció-jellegét, s ezáltal: felelősségét.
Erről az előadásról valódi képet adhat csak a hangfelvétel – az igazmondás lehetősége kizárólag az audiovizuális megjelenítésé!
