Rossini a BMC-ben

|

Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje

„Önök kérték!” címmel harangozta be legújabb zeneszerző-sorozatát az Óbudai Danubia Zenekar. Ezúttal arra esett a választás, aki a zenei humorban nem ismert tréfát: Rossinire.

Fotók: Ács Péter

Az első kísérlet is bevált, s azóta hagyománnyá vált a három hangversenyből álló kisbérlet, amelynek keretében Eckhardt Gábor hoz „emberközelbe” egy-egy zeneszerzőt. Az arányok néha már-már veszélyesen billegnek: néha szinte az az érzése az embernek, hogy zenével gazdagon illusztrált népszerűsítő-ismeretterjesztő előadást hall. A BMC hangversenyterme ideális ahhoz, hogy élvezhető nagyságban-minőségben kapjon látnivalót a közönség; időutazáson vehetnek részt, kultúrturizmus kategóriában. A vetített képek nemcsak egykori (és mai) helyszíneket villantanak fel, hanem neves emberek portréit (nem ritkán: karikatúráit) is. Mert nem csupán életmű kerül terítékre, hanem a kor, a zeneszerző kortársaival, legyenek érdekeltek a kulturális élet bármely területén.

Rossini élete is sok megmutatni való képet tett indokolttá. A sorozat első (március 11-i) előadása a „Crescendo” címet kapta, a folytatás „Decrescendo” és „Bélszín” címekkel kecsegtet. Biztos kikapcsolódás egy-egy hónap egy-egy szombat estéjére.

Mi mással kezdődhetne a műsor, mint nyitánnyal. Először a Sinfonia cíművel, amely ritkán csendül fel hangversenytermekben, majd a híres operanyitánnyal, A selyemlétrával folytatódik. Rossini azonban nem „csak” operaszerző, ezt illusztrálja a szünet előtti utolsó műsorszám, a szólóklarinétra és zenekarra komponált Bevezetés, téma és variációk.

Ezúttal vendégkarmester állt a zenekar élén, a Zeneakadémián hegedűsként végzett, majd Finnországban (a Sibelius Akadémián) karmesterdiplomát szerzett Hollókői Huba. Telitalálat volt ez a választás; a fiatal dirigens humorérzékéhez nem férhet kétség. Nemcsak értette a zenei poénokat, nem is csupán mozdulataival előadatta azokat a zenekarral, hanem egyszersmind azok megunhatatlanságát is sugallta.

Mint a némafilm-burleszkek híres habostorta-jelenetei. Rendkívül fontos, hogy ne csak „tudjon” a poénokról az előadó, hanem minden alkalommal úgy tálalja azokat, mint régi kedves viccet szokás az új hallgatóságnak. Ily módon a hallgató is érdekeltnek érzi magát a zenei történésekben – ez pedig elengedhetetlen a hatáshoz.

A műsorfüzetben a sorozat bevezető szövege rámutat Rossini „sajátos” helyzetére a zenei köztudatban (amely egyébként emlékeztet Pucciniéra!) – kevesebb szakmai figyelem jutott (és jut) neki, miközben zenéje mit sem veszít népszerűségéből. A hatásosság kedvéért felrója, hogy „nem szentelnek neki fesztiválokat” – de szerencsére Eckhardt Gábor pontosította a képet, a szülőváros, Pesaro rendezvényének említésével. Mindenesetre tény:  a teljes életmű ismeretével kevesen dicsekedhetnek. De ez sok más zeneszerzővel kapcsolatban is elmondható.

Rossini „nagy dobása” az volt, hogy merészelt azonos címmel, azonos témával operát komponálni, mint ami kora köztudatában Paisiello életművének remekét jelentette. A sevillai borbély – másodszor; ezzel örökre beírta magát a zenetörténetbe.

Az est második részében két-két részletet hallhattunk a két operából: a nyitányt és Figaro belépőjét, ez utóbbit Gradsach Zoltán énekelte. Rossini-sorozat, amelyben egyúttal „riválisa”kaphatott elégtételt, hiszen hallhattuk: vérbeli vígopera-mozzanatokban az sem szűkölködik. De természetesen győzött a közismert-népszerű Rossini-muzsika, és a közönség, bár összességében viszonylag kevés Rossini-muzsikát hallhatott, elégedetten távozott.

A telt házat vonzó érdeklődés remélhetőleg a következő esteken sem fog csökkenni. A folytatás: Virágvasárnap a Stabat Mater, majd májusban ritkán játszott művek (Rossinitól és az ő zenéjétől inspirált szerzők alkotásaiból).

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: