Richter 101

|

Egy barátság levelei – Szvjatoszlav Richter és Nyina Dorliak levelei Fejér Pálhoz 1954-1997

 A Richter születésének centenáriumi évében megjelent könyv annak idején nem szorult „beharangozásra” – megkésett bemutatását a 101. évfordulóra tartogatták, összevonva a múlt év végén ismételten megjelenő hangfelvétel-válogatáséval.

910445

Könyvbemutatóra invitált március 20-án délután 5 órára a Könyvtárba a BMC hírlevele. Szvjatoszlav Richter születésének 101. évfordulója kínált alkalmat erre – s mint megtudtuk, a tervek szerint hagyományt kívánnak megalapozni ezzel.

A tavaly, Richter születésének centenáriumi évében megjelent könyv annak idején nem szorult „beharangozásra” – megkésett bemutatását a 101. évfordulóra tartogatták, összevonva a múlt év végén ismételten megjelenő hangfelvétel-válogatáséval. Ez utóbbit persze aligha kellett bemutatni, hiszen a BMC tizennégy korongból álló válogatása, amelyen Richter magyarországi koncertfelvételeinek sokasága vált közkinccsé, azóta is „benne van a köztudatban”.

Mert Richter művészetét magyar muzsikusok és zenebarátok több generációja érzi a „sajátjának” – hiszen Richter első budapesti fellépésének legendája mindmáig él! Pedig utánagondolva, tényszerűen nehezen elképzelhető, hogy a ragyogó teljesítményen fellelkesedő kevesek olyannyi rokont-barátot-ismerőst tudtak elérni a szünet idején, hogy a második részre megtelt a Zeneakadémia Nagyterme (ha csak arra gondolunk, hogy az értesítetteknek oda is kellett érni…). Tény viszont, hogy az elementáris siker hatására Richter neve fogalommá lett, olyannyira, hogy a későbbiekben gyakran meg sem kellett hirdetni a fellépését, anélkül is elkeltek a jegyek (vidéki városokban való fellépésein is szép számmal jelentek meg fővárosi muzsikusok és zenekedvelők). Tény az is, hogy Richter szívesen zongorázott magyar közönségnek – néha nyugati turnéra menet, vagy épp visszaútban hazafelé megállt egy vagy néhány fellépésnyi időre hazánkban.

A hangfelvételek gyűjtői kezdetben Melodia, később nyugati márkájú felvételeken jutottak hozzá előadásában a zeneirodalom többé és kevésbé ismert alkotásaihoz, de abban mindenki egyetértett: Richtert élőben hallani, az egészen kivételes élmény!

A Richter-rajongás megmutatkozik abban is, hogy a magyar nyelvű zenei irodalomban több kötet jelent meg róla. A tanulmánykötetek sorában az első fecske Papp Márta szerkesztésében jelent meg 1976-ban – később az ő munkáját dicséri a Richter Magyarországon című kiadvány (Akkord, 2001. Amikor Bruno Monsaingeon munkája megjelent magyar fordításban (Richter. Írások, beszélgetések – Holnap, 2003), a szerző portréfilmje is hozzájárult a lelkesedés ébren tartásához. Mert arra, időről-időre, szükség van! Mindnyájan megtapasztaljuk azt a – szinte törvényszerű – jelenséget, hogy életünk meghatározó hírességei a fiatalabb generáció(k) számára múlttá minősülnek, amiről akkor (és csak akkor) tudhatnak, ha idősebb kortársaik megosztják ismereteiket-tapasztalataikat. És néha előfordulhat az az abszurd-groteszk jelenség, hogy érzékeny-nyitott fiatal „felfedez” valakit a Tegnap vagy a Közelmúlt vezető nagyságai közül…

Éppen ezért rendkívül fontos, hogy a megélt élmények ne maradjanak meg a személyes emlékek szubjektív kategóriájában, hanem adott (vagy megteremthető) keretek között váljanak hozzáférhetővé, hogy minél kevesebb érték kerüljön az érdeklődés periférikus területeire.

A Rózsavölgyi és Társa új kiadványának címe: Egy barátság levelei. Szvjatoszlav Richter és Nyina Dorliak levelei Fejér Pálhoz. 170 fennmaradt dokumentum került közreadásra, az első 1954-ből, az utolsó 1997-ből származik. Egyoldalú „levélváltás”, s vélhetőleg nem is teljes – a másik oldal megismerésére aligha lenne lehetőség. A kötet, amelynek megjelenését Richter magyar tisztelői, magánszemélyek támogatták, rendkívüli műgonddal készült. A könyv második felét a dokumentumok (kettő Richter-kézirat, az egyiken az 1954. március 26-i hangverseny műsora, a másikon a zongoraművész 1954-es repertoárjának jegyzéke) és levelek orosz nyelvű eredetije teszi ki; ott olvasható részletesebb leírás az egyes küldeményekről. Nem haszontalan annyiból sem, hogy segítségével rögtön korrigálható a 17. oldal sajtóhibája – Prokofjev Nyolcadik szonátájának a hangneme helyesen: B-dúr (a későbbiekben a magyar részben is pontosan szerepel).

Gondos szerkesztői munkára vall, hogy Fazekas Gergely három bevezető írásról gondoskodott; az első Kocsis Zoltántól származik, akinek a hazai zenész-társadalomból a legközvetlenebb élményei-tapasztalatai lehettek Richtert illetően, a másodikat Kovács János karmester írta, aki még személyesen ismerte Fejér Pált, az Operaház főtitkárát, aki, Kovács János frappáns meghatározása szerint, „Richter magyarországi ’nagykövete’ volt”. A harmadik írás hasonlóképp fontos információkat tartalmaz, a fordító Nagy Margit az olvasókat egyaránt tájékoztatja benne Richter és Fejér Pál kapcsolatának apró történeteiről (benne a „Richter – saját szavaival” címmel összeállított kötetből idézi Richter jellemzését Fejér Pálról), valamint a rendelkezésére bocsátott hagyatéki anyagról. Nagy Margit válogatta az illusztrációkat, s ő állította össze a jegyzeteket is.

A levelezés-kiadványok több évszázados gyakorlata során a levélírók sajátosan tipizálhatóak aszerint, hogy vajon számoltak-e magánközléseik nyilvánosságra hozásával (az egyik véglet, tipikus képviselője Verdi, aki a levéltitkot szentnek és sérthetetlennek tartotta, és maximálisan tiltakozott a közlésnek még csak a gondolata ellen is – a másik Wagner, aki mintha nagyközönség számára fogalmazta volna még magánjellegű közlendőit is). Richter levelezésének elenyésző része ez a magyar vonatkozású anyag. A gondos közreadásból adódóan megtudjuk, gyakran képeslapokra írta leveleit (éspedig nem is mindig „aktuális” lapokra; éppenséggel ez adja az érzelmi többletét azoknak a lapoknak és fotóknak, amelyekhez személyes kommentárt fűzött). Richter oroszul írt, cirill betűkkel, csak néha ékelt be egy-egy latin betűs nevet, megjegyzést (a fordítás annyiban követi, hogy az idegen nyelven írott kifejezések esetében – lévén többségük közérthető – megtartja a közlés nyelvét (más személyek idegen nyelvű bejegyzései esetében lábjegyzetbe került a magyar fordítás). A magyar anyagban szép számmal szerepelek Richter képeslapjai, mindkét felükkel – így kézírásának kisilabizálása további élményforrás. Meglepően kiegyensúlyozott ez az írás – külön figyelhetett, hogy az oroszul bármennyire is jól tudó Fejér Pálnak ne nehezítse meg a dolgát grafológiai talányokkal (mint a fordító tanulmányából kiderül – s az illusztráló részletekből magunk is megbizonyosodhatunk arról -, Dorliak esetében korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Az énekesnőnek, aki Richter életében több funkciót töltött be (társ, kísérő, kamarapartner, ápoló), „kiírt” írása volt, általában sebesen rótta a sorokat, s nyilvánvalóan fel sem merült benne a nyelvi nehézségek kérdése…

Richter számára fontos volt Fejér Pál személye; körültekintő gondoskodásának légkörében biztonságban érezte magát, koncentrálhatott a neki legfontosabbra. Érdekes, hogy a megannyi személyes beszélgetés után is (amelyekre tapintatos félmondatokból következtethetünk) mennyire ad a formaságokra (újévi jókívánságok, születésnapi köszöntés megköszönése), a formális záró szövegeket követően aláírása csak nagyritkán keresztnév. Hasonlóképp furcsa, hogy csupán a fennmaradt 153. levél megszólításában ír egyetlen alkalommal Pált, egyébként a Pável vagy Pável Juljevics alakot használja.

Az olvasó nem tudja megfejteni a talányt, mind az orosz, mind a magyar levélfolyamban egy esetben miért sérül az időrend (a 85. levél 1977 május 8-ról, a 86. viszont május 4-ről való).

Richter a leveleiben gyakran írta le aktuális koncertjeinek műsorát, beszámolt a közelmúlt fellépésekről (lakonikus rövidséggel kommentálva elégedetlensége okait) és a közeljövő terveiről, s néha személyes megjegyzéseket tett, tetszés- illetve nemtetszés-nyilvánítást a vendéglátó országra és a közönségre. És megannyi ábránd is helyet kap a papírokon, tervezett (vagy inkább csak vágyott-remélt) magyarországi koncertek, és ötletek Fejérrel való személyes találkozásokra. Ilyenkor utalt a közös evés-ivásokra, s az általa kedvelt, oldott légkörű beszélgetésekre. Fejért többször meghívta számára fontos fellépéseire, ilyenkor megannyi gyakorlati tudnivalót közölt (hol lesz a szállása, hogyan talál oda, hol tudja telefonon elérni Richtert, stb.). Rendszeresen beszámolt egészségi állapotáról, gyakori megfázásairól, a fogorvosi tortúráról – a későbbi, komolyabb problémák részletezése Dorliakra maradt, aki – amennyiben nem tudta elkísérni Richtert – megindítóan törődött vele a távolból is; Fejérre bízta az orvosságait, s javaslatokat tett az étkezésére vonatkozóan is. Néha anyagiakra is szó került; praktikusan kívánt élni a fel nem használt jegyekkel, és neki köszönhetően konkrét adatokat tudunk meg Richter gázsiját illetően. 1973-ban Richter 2300 forintot kapott koncertenként – 10 000 forintos fellépti díjának fennmaradó részét le kellett adnia a szovjet követségen (57. levél). 1980-ban viszont – változatlan 10 000 forintos honorárium mellett – 4545 forintot vehetett fel (98. levél).

A több évtizedes kapcsolat érezhetően „egyenletes” volt; Fejér készséggel állt az általa is elismert világnagyság rendelkezésére. Mégis, időnként „zárlatosnak” bizonyult a kapcsolat. Miként Richter 1980. augusztus 17-i, Moszkvából írott leveléből kiderül, korábban Bécsben nem találkoztak („Nagyon sajnálom, hogy Bécsben Ön annyira elrejtőzött, hogy nem találkoztunk” – fordításban sajtóhibásan, találkoztuk alakkal) – vajon Fejért legendás szerénysége késztette, hogy ha nincs aktuális tennivalója, háttérben maradjon? Később részben hasonló eset ismétlődött meg; 1989 februárjában Fejér meglátogatta Richtert Bécsben, a 20-i hangversenyről magnófelvételt készített, majd a hangverseny után váratlanul gyorsan elutazott – ezt az „elszaladását”Richter még több levélben felemlegette…

A kötet olvasója csakhamar észrevehette: ha számára ismeretlen nevekkel találkozik, segítségére van a Névmutató, ahol az egyes nevek után szerepel az illető foglalkozása, és nemritkán Richter életében elfoglalt helye is (más szempontból viszont nem mindig megbízható a névmutató, ahol általában a nevek előfordulásának oldalszámát tüntették fel, de van példa arra is, hogy a levél száma került oda, oldalszám helyett).

Érdemes ezt a kötetet nem „kiolvasni”, hanem többszöri kézbevétellel elmerülni a részleteiben – netán „összeolvasni” más magyar nyelvű anyagokkal.

A kötetbe, a gondos kivitelezés ellenére, került néhány bosszantó apró nyomdai hiba (kettős magánhangzók elválasztása), néhány helyesírási pontatlanság (idegen nyelvű nevekhez kötőjellel vagy anélkül kapcsolódó ragok esetében), „félrehallás” (Stadtsoper Staatsoper helyett), Verdi-operacímként Otello helyett Othello, és sajnos, úgy tűnik, Ravel Szökőkútja nem tud megszabadulni a szó szerinti lefordításról (A víz játéka). Nagy ritkán a fordításban is előfordul kevéssé szerencsés vonatkoztatás. Az már csak személyes feltételezésem, hogy Richter a hűtőszekrényben nem sűrített, hanem aszalt (kandírozott) ananászt találhatott…

A BMC könyvtárában Fazekas Gergely beszélgetőpartnerként invitálta az asztalhoz Papp Mártát, Mácsai Jánost és Kovács Jánost. Zenei bejátszásokkal fűszerezett beszélgetésükből, első (és sokadik) Richter-élményeik felidézésével sikerült oly mértékben megidézniük alakját, hogy bizonyára nem én vagyok az egyedüli a hallgatóság soraiból, aki erős késztetést érzett, hogy mielőbb meghallgasson valamit Richterrel. Az újonnan megjelentetett hangversenyfelvételek némelyikét, vagy akár közönség-zajos bakelit felvételt. Mert mindegyiken átjön a lényeg, a korszakos jelentőségű zongoraművész félreismerhetetlen értelmezésében.

Egy barátság levelei – Szvjatoszlav Richter és Nyina Dorliak levelei Fejér Pálhoz 1954-1997. Rózsavölgyi és Társa, 2015, 240 oldal

CÍMKÉK: