Hommage à Jaroussky
Jaroussky elképesztően tud bánni a hangjával, a legfinomabb érzelmi rezdüléseket, hangulati árnyalatokat is közvetíti.
Saint-Exupéry kis hercegét a róka arra tanította, hogy jól csak a szívével lát az ember – de arról nem szólt, hogy mi szükséges az „igazi” halláshoz. Annak idején Pernye András gyakran hangsúlyozta, hogy a zene „vizuális művészet”, s ha ez igaz, akkor a zenét, a zenélőt is jól csak a szívünkkel érzékelhetjük. Ennek a jelenségnek a fonákjával nap mint nap találkozhatunk, amikor szembesülünk azzal, hogy mindenki „azt hallja, amit akar”. Tehát, egyazon művészi teljesítményt homlokegyenest másképp értékelhetik olyan hallgatók, akik eltérő érzelmi indíttatással közelítették meg. Tehát, nehéz kiábrándítania magából rajongóit a sztárnak, s hasonlóképp nehéz legyőzni az előítéletek sziklaszilárd bástyáit.
Mondják, a zenét nem kell érteni, elég hallgatni. Igen ám, de akkor a jelentésnek („üzenetnek”) csupán egy rétege érinti meg a hallgatót. Másrészt viszont az is igaz, hogy hiába az elméleti felkészültség, ha befogadásra alkalmatlan állapotban éri az élmény a hallgatót.
Tehát, egyrészt adott egy bőségkosár, másrészt nem mindenki számára közérthető a benne lévők feliratozása… márpedig, nehéz valami ismeretlent a rendeltetésének megfelelően alkalmazni, tájékoztató ismertető híján. S nem tudni, magát sebzi meg a vállalkozó kedvű érdeklődő, vagy kísérletezésével a tárgyat rongálja meg.
Ilyen és hasonló gondolatok, példázatok tömkelege foglalkoztatott több olyan zenehallgatást követően, amelynek főszereplője napjaink egyik legkeresettebb kontratenorja, a hazánkban is többször nagy sikerrel fellépő Philippe Jaroussky volt.
Jaroussky azok közé a népszerű művészek közé tartozik, akik szívesen adnak interjút, mert hatásos eszköznek tekintik, hogy gondolataikat megosszák a potenciális közönségükkel, ideális esetben: rajongóik táborával. Számára fontos annak a hangsúlyozása, hogy miért épp e hangfaj prominense: hegedült és zongorázott, s hobbiból szívesen utánozta – e hangfekvésben – Maria Callas énekét. A döntő élményt egy kontratenor hangversenye adta; ekkor kezdett intenzíven foglalkozni az énekléssel. Persze, a nélkülözhetetlen szerencse sem hiányzott: Nicole Fallien szopránénekesnő személyében ideális énekmesterre talált (akivel mindmáig dolgozik). A szakmai elismerések mellett csakhamar sztárolni kezdték – tehették, hiszen „angyali” hangja, alkata egyaránt lehetőséget kínált ehhez. A szélesebb körű népszerűsítéshez e kétségtelenül hatásos eszköznek a veszélyességére több interjúban is rámutatott az énekes. A topmodell-alkat kétségkívül előnyös, azonban az már a hallgatóság felelőssége, hogy ilyen esetben ne elégedjen meg a látvánnyal, vagyis továbbra is a tehetségre koncentráljon.
A kontratenor számára repertoárként kínálkozik a kasztrált énekesek gazdag repertoárja – Jaroussky ebben is mértéktartó; rámutat, hogy annak idején egy-egy énekes „testére szabták” az énekelnivalót, tehát, ha nem akar imitátor lenni, akkor saját repertoár kialakítására kell törekednie. Nem véletlen tehát, hogy miközben koncert- illetve hangfelvétel-műsort állít össze Farinelli számára komponált áriákból, nemet mond az olyan felkérésekre, amelyek Farinellinek akarnák öltöztetni…
Azt hiszem, több generáció nőtt fel úgy, hogy kontratenor hangot elsősorban audio-felvételekről hallott. Felejthetetlen élményem, amikor először láttam kontratenort a pódiumon – nehéz volt összeegyeztetni a látványt és a hangi élményt (annak ellenére, hogy ugyanőt felvételeken többször hallottam). Amikor az ilyen impulzusok sűrűsödtek, mind természetesebbnek (problémamentesebbnek) tűnt az első látásra szokatlan jelenség. Aki olyan zenei világba születik, amelyben már polgárjogot nyert ez a hangfaj, vélhetően magától értetődően tudja „kezelni” ezt a jelenséget.
Philippe Jaroussky
A kontratenor hangfaj „elfogadásában” kétségkívül nagy szerepe van a barokk operáknak, akár színpadon, akár pedig videofelvételek közvetítésével. Ilyenkor ugyanis megoszlik a figyelem, van cselekmény, vannak szereplők, s az ő életszerű (azaz, az érthetőséget megkönnyítendő, kissé eltúlzott) indulataik és érzelmeik kifejezésénél az intenzitás meghatározó jelentőségű. Ebben a közegben minden könnyebben a helyére kerül; a kontratenorok kifejezési skálája – hasonlóképp későbbi korok jellegzetes hangszín-karaktereihez – különböző típusok mentén kristályosodik ki.
Nagy élményt jelentett számomra például a barokk komponista Leonardo Vinci operájának, az Artasersének DVD-felvétele, amely egy 2012-es előadást örökített meg. Itt a címszerepet Jaroussky énekli (NB., épp Artaserse névvel alakított régizenei együttest 2002-ben), s a szereposztásban hemzsegnek a neves kontratenorok (testvérét, Mandanét Max Emanuel Cenčić alakítja, szerelmét, Semiramát Valer Barna-Sabadus, annak testvérét, Artaserse barátját, Arbacét pedig Franco Fagioli). E sztárparádé első hallásra sok mindenre rávilágít; például, hogy az érzelmek-indulatok-hangulatok milyen széles skáláját képes visszaadni egyazon hangfekvés. Abban már a remek színpadra állításnak (Silviu Purcărete szellemes-frappáns rendezésén túl a karakterisztikus jelmezeknek, s nem utolsósorban a maszkmesteri munka létjogosultságát ékesen bizonyító sminkelésnek) is nagy része volt, hogy a látvány is hozzásegített a szövevényes barokk cselekmény követhetőségéhez. És a mind több élményszerű barokk opera-előadás lassanként megérteti napjaink zenehallgatóival, hogy a klisészerű formavilág (gondolok például a da capós, vagy többszörösen hajtogatott szerkezetű áriákra) generációk érdeklődését volt képes lekötni. Papírforma szerint szinte abszurd, de mindenképp a cselekmény menetét megakasztó a visszatéréses forma, amikor is a – gyakran líraibb, meditatívabb – középrész után visszatér a terjedelmes első szakasz. Ezzel szemben a színpadi (ha nem is a drámai) idő elviseli ezt a törést, sőt, a hallgató gyakran örömmel időz egyik-másik szereplő pillanatnyi hangulatában, lelkiállapotában.
Elismerés illeti az Erato-felvételt készítő stábot, amiért nem elégedtek meg a színpadi látványvilág közvetítésével, hanem gondosan megtervezett kameraállásokkal további interpretációs élménnyel gazdagították a potenciális nézőket. Néha lehetőséget adtak, hogy bekukkantsunk a színfalak mögé, tehát olyan látványhoz jussunk, ami a tényleges színházteremben elképzelhetetlen, máskor pedig – alapos műismeret birtokában – nem az énekest mutatják, hanem a többi szereplőnek a reakcióját, vagyis vizuális többlettel mélyítik el az egyébként kétségkívül számos sablonnal dolgozó cselekményt.
S akár a reflexiókat mutatták, akár az énekest közelről, azzal a lényegi részlettel szembesítettek, hogy a barokk operákat előadó (jobbára korhű hangszeres kísérettel megszólaltató) énekesek maximális átéléssel dolgozzák ki szerepüket. A gesztika korántsem színpadi ágálás, hanem e kifejező mozdulatoknak is szerepük van a személyiségek tipologizálásában.
Az Artaserse előadásán a Concerto Köln dirigense az a Diego Fasolis, akinek különleges érzéke van ahhoz, hogy mindenkori muzsikusai számára olyan légkört teremtsen, amelyben az előadás már-már teremtő aktivitással ér fel.
ERATO 46323234
Ugyanezt a szerepre/szereplőre való koncentrálást figyelhettem meg a Salzburgi Pünkösdi Ünnepi Játékok keretében tartott áriaesten, ahol Jaroussky – a Nathalie Stutzmann által vezényelt – Orfeo 55 kíséretével adott elő Händel-áriákat. A szép kivitelezésű, tartalmas műsorfüzet hagyományosan tartalmazza az áriák szövegét (eredeti nyelven és németül), s a jó szemű hallgatók akár közben is olvashatják. Persze, értelmesebben-praktikusabban is beosztható az idő, taps alatti felkészülő tájékozódással, hogy a zene alatt kizárólag a zenére figyelhessünk. Igen, a zenére. Mert azt bizonyította a tapasztalat, hogy bár teljes valójában előttünk állt Jaroussky, mégsem volt „érdemes” őt nézni – valahogy befelé nézett az ember, olyannyira a hangzásra koncentrált. („Csupa fül vagyok” – már amennyiben jól a fülével hall az ember…)
De a felületes színpadra nézés is elégséges volt annak megállapításához, hogy Jaroussky sem a színpadi látvánnyal törődik. Már-már testetlenül koncentrált az énekelnivalóra, nyilvánvalóan nem foglalkozott azzal, hogy milyen látványt nyújt (idegen tőle a művésznek a tükör előtti beállításokat gyakorlása) – mintha a bravúros áriákban nemcsak a szerző szócsöve, de a virtuóz szólam hangszere lenne. Színpadi jelenlétét leginkább akkor éreztük, amikor olyan műsorszám került sorra, amelyben a kifejezés ereje dominált.
Az est külön élményét jelentették azok a műsorszámok, amelyekben a dirigens alt-énekesként társult Jarousskyhoz. Sokkszerű lehetett azok számára, akik nem tudták, hogy Stutzmann – érzésem szerint – elsősorban énekesnő.
Salzburg, Haus für Mozart, május 24.
Elmondása szerint Jaroussky feladatának tekinti, hogy a kontratenor hangfajnak a többihez hasonló természetes létjogosultságot szerezzen – a köztudatban.
Ennek a szándékának a megvalósításában mérföldkő-jelentőségű az az új CD-albuma, amelyben Verlaine-versek megzenésítéseiből ad mintegy kétórányi ízelítőt.
Ebben rendszeres zongorakísérője, Jerôme Durcos, valamint az Ebène vonósnégyes a partnere. A mintegy 1500 megzenésítés közül 43-at választott ki, 20 francia komponista művét. A legismertebb Verlaine-versek némelyikét különböző szerzők feldolgozásában halljuk. Az album kísérőfüzete a verscímek betűrendjében három nyelven tartalmazza a költeményeket, de ha valaki pusztán gyönyörködni akar, megteheti szövegértés nélkül is. Jaroussky elképesztően tud bánni a hangjával, a legfinomabb érzelmi rezdüléseket, hangulati árnyalatokat is közvetíti – a magyar hallgató pedig közben magában szégyenkezik, a Kodály által bő évszázada felemlített hiányosság (a francia zene ismerete) időközben tovább erősödött hazánkban. A törlesztés a Green című album meghallgatásával: élményt-adó lehet!
ERATO 0825646 16693
