Ránki Fülöp szólóestje a Zeneakadémia Nagytermében
Értékes zenei produkciót hallhattunk, amelyet kitűnő felkészültség birtokában problémátlanul hozott létre az előadó.
Ránki Fülöp Fotó: Zeneakadémia
A Transzcendens etűdök cím sokáig a romantika határfeszegető gesztusát jelentette, hiszen egykor kevesen vállalkozhattak arra, hogy megszólaltatják Liszt Ferenc eme zongoradarabjait. Más kérdés, hogy a kor szokásainak megfelelően szinte elvárás volt, hogy minden szalonban, és megannyi polgári házban is megtalálható legyen az utolérhetetlen virtuozitást igénylő művek kottája (ez a „protokoll” igencsak jövedelmező volt a kiadók számára). Változnak az idők, változnak a mércék – eljutottunk oda, hogy nemzetközi zongoraversenyek anyagául szolgálnak, valamint bekerültek a felsőfokú (sőt, némelyikük a középfokú) zenei oktatás tananyagába. Ily módon időről-időre felbukkan hangversenyek műsorán is, nemritkán az előadóművész technikai virtuozitásának bizonyítására.
A Zongora című hangversenysorozat április 3-i estje minden bizonnyal a közönség felejthetetlen élményei sorába tartozik – mert rendhagyó elemekkel is meglepte a hallgatóságot.
Ránki Fülöp neve – mint a műsor szórólapján is olvasható – ismerősen cseng a magyar komolyzene kedvelői számára. Vannak, akik arra emlékeznek, hogy háromzongorás versenymű szólistájaként hallották szülei társaságában (Mozart), mások Messiaen- vagy épp Dukay-élményt köszönhetnek neki.
A korán pódiumérett zongoristanövendék immár tavaly megszerzett diplomája birtokában folytatja koncertező tevékenységét. A műsorlapon közölt rövid szakmai életrajzának feltűnő jellegzetessége, hogy nélkülözi a versenyszerepléseket, viszont a fellépések gazdag változatossága figyelhető meg benne mind a helyszíneket, mind a fellépő partnereket illetően. Ami ott – értelemszerűen – nem szerepel, az a műsor, pontosabban a műsorválasztás. Ez az előadóművészi pálya úgy alakul, hogy nyoma nincs benne „külső” szempontoknak (amennyiben mégis lennének, felülírja őket a közvetlenségnek az a gesztusa, amellyel mindig elhiszi a hallgató: a művésznek itt és most épp ezt van „kedve” játszani). Ránki Fülöpnek ez a programmal való őszinte azonosulása rendre megfigyelhető a fellépései alkalmával.
Az a kísérőszöveg, amelyet a műsorlapon tett közzé, informatív, tanulságos, s – ami talán a legfontosabb – adekvát a művészi produkcióval. A 12 darabot szünet nélkül játszotta (előrebocsátva ezt, hogy taps ne akassza meg a folyamatot) – tervezetten kissé hosszabb szünetet tartva a hangnemileg megtervezett ciklus közepén. Felkészülve a nagylélegzetű sorozatra, a zongoramuzsika kedvelői értő közönségnek bizonyultak (meglepő módon a szinte hagyományos köhögéssorozatok is elmaradtak – a kényszerű köhögés könnyen megkülönböztethető a rendzavaró krákogásoktól).
A 24 éves fiatalember otthonos természetességgel jött ki a pódiumra, mindennemű maníros gesztus nélkül, olyan természetességgel, mintha nem is szólista, hanem az est alkalmi közreműködője lenne. Persze ez is gesztus, csak épp őszinte és ezzel magától értetődően a szerzőre, kompozícióira irányította a figyelmet. S ha lett volna valaki, akit elsősorban az a kíváncsiság vezérelt volna, hogy „mit tud” Ránki Dezső (és Klukon Edit) fia – nos, pillanatokon belül megfeledkezett volna erről. Lényegre figyelő, lényeget közvetítő komolyság jellemzi Ránki Fülöp játékát, s ebből következően nem „virtuozitására” figyeltünk fel, s arra is csak utólag, hogy milyen remekül győzte a sorozat végigjátszásának fizikai igénybevételét. Játékában átértékelődött a virtuozitás – megtapasztaltuk, amit így fogalmazott meg: „Nem ujjgyakorlatok ezek az etűdök tehát, hanem az előadó számára a zongorán zenélés, a szerző számára pedig a zongorára komponálás mesteri tanulmányai”.
Intellektuális fényben szikráztak a darabok, saját személyességükben. Ránki Fülöp előadói hozzátétele az volt, hogy nem terhelte őket a személyesség ballasztjaival, ugyanakkor ettől még korántsem váltak személytelenül objektívvá. Sőt! Az interpretátori gesztus „titka” talán épp abban rejlik, hogy a művész által birtokba vett zeneirodalomnak semmilyen szempontból sincs a határán; régebbi korok zenéjében csakúgy jártas, mint későbbi korok muzsikájában, és ami a nehézséget illeti, a liszti határfeszegetések csupán egyike azoknak a kihívásoknak, amelyekkel máskor, más stílusú művekben találkozott. A több stílusban való jártasság egyik előnye mutatkozik meg ebben.
Értékes zenei produkciót hallhattunk, amelyet kitűnő felkészültség birtokában problémátlanul hozott létre az előadó (a virtuozitás egyik lehetséges módja: teljes elfedése annak a hosszú és fáradságos útnak, amelynek eredményeképp a művész képessé vált a perfekt előadásra). Ez érezhetően fontos volt a számára – s ettől a hallgatóságnak is. Az pedig személyes charme-jából következett, hogy a kirobbanó tetszésnyilvánítást is természetesen, pózmentesen fogadta, a többszöri visszatapsolások során egyre felszabadultabb mosollyal.
