Puccini: Bohémélet / Erkel Színház
Karácsonyi ajándékként kerül a műsorra ilyentájt, december második felében.
Fotók: Rákossy Péter, Magyar Állami Operaház
Kézirat sosem ég el. Ez a bulgakovi mondat jár a fejemben, amikor Rodolph, a költő és Marcel, a festő dideregnek az ócska vaskályha előtt, valamikor majdnem két évszázaddal ezelőtt egy párizsi padlásszoba padlóján, karácsony estéjén, mit sem remélve, csak egy kis meleget a poéta sikertelen drámájának tűzre vetésével.
Persze hogy Puccini, persze, hogy a Bohémélet, persze, hogy az Erkel Színház. No, ez utóbbi nem annyira persze, mert ha van előadás, amelyik csak a Sugár úti dalcsarnok páholykaréjában él igazán, akkor ez az. De az egyelőre nem fogad se nézőket, se előadásokat. Majd egyszer, nemsokára. Addig érjük be a nyolcadik kerülettel, ahol az előadásra érkezve sokkal keményebb ’bohémélettel’ találkozunk a szebb napokat is látott Tisza-Köztársaság-II. János Pál pápa téren. Ez egy múzeum-színház, ez a rendezés idestova több mint nyolc évtizede szerepel a pesti opera műsorrendjében, az is lehet, hogy világrekord. Nádasdy Kálmán rendezése és Oláh Gusztáv díszlete örök életű, volt, van és talán lesz is, amíg erre a darabra húzzák föl a most éppen szürkéskék vagy kékesszürke kortinát. Karácsonyi ajándékként kerül a műsorra ilyentájt, december második felében. A közönség pedig hálás: amikor felmegy a függöny a harmadik felvonás elején, a Párizs városának határán játszódó hóeséses jelenetre, megtapsolják a díszletet. Még egyszer mondom, azaz írom: még egy hang nem jött ki egyetlen énekes torkán, még üres a színpad, csak esik a hó, színpadi hó, műhó, majdnem azt mondom, hűhó – és a közönség tapsban tör ki. Nem véletlenül. Mint Bohémélet-fan írom ezt, sokadszor látom/hallom, s ez mindig bejön, Oláh Gusztáv csendesen mosolyog a mennyek országában.
Kézirat sosem ég el. De elégnek-e a szerelmek, az érzelmek? Mi marad belőlük, ha szakítanak a párok. Állj! Még nem tartunk ott, még csak ismerkednek. Puccini és az első felvonások vége, ez mindig csodákat rejt. Összejönnek a párok: Pinkerton hódít, Tosca féltékenykedik, Manon kacérkodik. Ki irányít, a férfi, a nő? Egyik sem, hanem a komponista. Puccini zseniális dramaturg is volt, vagy a librettistákat választotta meg remekül. Takarékosan bánik az idővel. A lényeget mutatja meg. Az ismerkedő pár egymást akarja, még 19. századi módon. Mimi elfújja az egyszer meggyújtott gyertyát, Rodolph zsebre vágja a leány leejtett lakáskulcsát. Aztán jöhet: Che gelida manina – Ó, mily hideg e kis kéz. Aztán az operairodalom – nem egyik, hanem a – legszebb szerelmi kettőse. A felvonásközben pedig minden megtörténik, ami ilyenkor történni szokott, míg a boldogságra és másra is szomjas néző a büfében tolong, a szerelmesek észrevétlenül szeretőkké válnak.
Puccini modern pszichoterapeutákat és szexológusokat lepipáló bölcsességgel ábrázolja a kétféle párkapcsolat buktatóit. A havas harmadik felvonásban négyen együtt a színpadon, zseniális kvartett, gondolkodni való szerelmi lecke hazafelé. A szerelemcentrikus pár, azaz Mimi és Rodolph, valamint a kapcsolatcentrikus páros, Musette és Marcel. Aki igazán szerelmes, az kiszolgáltatott. Akik csak úgy elvannak egymással, akik bármikor abbahagyják az ’együttjárást’, majd ugyanúgy akármikor folytatják, hát ők a nyerők, nem sérülnek, kicsit szeretnek, kicsit szenvednek, reggelre túllépnek a viharon, este folytatják: ja, itt vagy, akkor gyere, csináljuk egy kicsit tovább. Az igazi szeretők meg közben haldokolnak, de nem a tüdőbaj miatt.
Négyen énekelnek, s aki figyel, aki olvassa a feliratozó gépet, talán megért valamit ebből az ’érzelmek iskolájából’. De aki nem, az is kap valamit. Mert ugyebár énekesek is vannak a színpadon, nemcsak a szerelem filozófiája lengi körbe az egykori Városi Színház cseppet sem otthonos belső terét. Nem szabad régi hangokat keresni, mondjuk Házy és llosfalvy kettősét odaképzelni, az megvan otthon, lemezen (Hungaroton, LPX 11503). Nem kell évtizedes előadás-emlékeket bolygatni, mondjuk Tokody Ilona és Kelen Péter izzó hangulatú Mimijét és Rodolph-ját egy 2006-os karácsonyi előadásról. Most most van, Kele Brigitta van és a többiek, és bocsássanak meg, hogy nem tartok névsorolvasást. Báj van és törékeny szépség. Neki elhisszük majd a haldoklást a negyedik felvonásban, de azt nem várom meg. Inkább a Rákóczi út szennye-mocska, de éljen Mimi, éljen a szerelem. Tudom, hogy illúzió, de az egész operajátszás az. Szép hangok és szép hazugságok özöne. Senki ne merje elvenni tőlünk ezt az élményt. Mi maradna nekünk?
A Bohémélet harmadik felvonásában mindig esik a hó. S az a hó valódi lesz – feltéve, ha van hitünk hozzá.
