Puccini: A Nyugat lánya / Erkel Színház
Szárnyalnak az olaszos dallamok, de mégsem érzünk különös romantikát. Kocsár Balázs hathatós, intenzív, zenei feszültséget keltő vezényletével a Puccinitól megszokottnál keményebb, felkavaróbb hangok szólnak a zenekarból.
Fotók: Rákossy Péter
Bátori Éva totálisan felzaklatott, és ezt akár ki is kérhetném magamnak, de eszem ágában sincs, mert azért ez igencsak jó volt. Történt mindez A Nyugat lánya előadásán, az Erkel Színházban. Ott voltunk a poklok legeslegmélyén, de a fellegekben is. Bátori az egyik szereposztásban a címszereplő – a másikban Rálik Szilvia – és lefegyverzően összetett nőt játszik. Puccini operája szerint eredetileg kocsmárosnő, akihez az aranyláz idején betérnek az aranyásók. A 35 éves, fölöttébb tehetséges rendező, Vasily Barkhatov egy huszárvágással áthelyezte a történetet a mai Nyugat-Európába. Így aztán az aranyt hevesen keresőkből vendégmunkások, bevándorlók lettek. Vagánynak tűnik az ötlet, de ha belegondolunk, az aranyásók is a nyomor, a nélkülözés elől menekülve hagyták el az otthonaikat, güriztek keményen, azt remélve, hogy támogatni tudják a családjukat, és hosszabb távon nekik is elviselhetőbb életük lehet. Közben pedig kiszolgáltatottak, megalázottak voltak, honvágy gyötörte őket, és legtöbbször még a remény is hamar elillant, hogy legalább valamennyi beteljesülhet az álmaikból.
Zinovy Margolin nem egy kocsmát tervezett számukra, amit azért lehet romantikusan ábrázolni, hanem ronda, ormótlan, hidegen szürke, hatalmas betoncsöveket, amelyekben a hontalanok nyilvánvalóan laknak is. Nagyváros külvárosában lehetünk, a Bátori Éva által megformált Minnie tán utcai árus, ő látja el cigarettával a melósokat, de lelki szemétláda is, meg segít, amiben tud, afféle ösztönös szociális munkás. Vonzódnak hozzá a valószínűleg nőhöz nem jutó férfiak, legtöbbjük szerelmes is belé. Bátorinak esze ágában sincs valamiféle tűzrőlpattant Carment játszani. Nem kelleti magát, még csak a veszett jó nőt sem akarja adni. Nem kihívó a nézése, hanem megértő, együttérző. Nem illegeti-billegeti magát, inkább sürög-forog. Serény léptei megfáradt arccal párosulnak. De közben azért nagyon is nő, villan a szeme egy-egy férfi láttán, az egész férfiseregletre kissé úgy néz, mint a maga nyájára. Kedveli ezeket az embereket, de közben nem talál olyan valakit, aki százszázalékosan megfelelne neki, aki a társa lehetne, amire már igencsak vágyik, ahogy a heves szerelemre szintén.
Az egyéni lelki örvény és a bányászok kiszolgáltatottsága, nyilvánvaló kielégítetlensége szinte összeolvad. Rémisztő elegy lesz belőle. A rendezés óriási erénye, hogy a kórustagok mindegyikének saját figurája, arca van. Nem egy masszáról beszélünk, hanem hús-vér emberekről, olyanokról, akiknek már tele van a hócipőjük ezzel a kiszolgáltatottsággal, a családtól való nehezen elviselhető távolléttel, egyikük annyira be is sokall, hogy azon nyomban haza akar menni, különben a teljes téboly fenyegeti. Neki szolidárisan gyűjtenek is útiköltségre, de azért szó sincs jóságos szamaritánusokról, persze, hogy akad, aki morog, hogy ugyan már, miért kellene neki a szinte egyetlen szórakozásra, a kártyázásra összekuporgatott pénzét feláldoznia. Kényszeres cselekvésként mindenki veri a blattot.
Közben azért meglehetősen szép zene szól, „támadnak” Puccini dallamai, kikerülhetetlenül belekúsznak a fülünkbe, de nem maradnak ott, mint mondjuk a Pillangókisasszony, a Tosca áriái. Eszünkbe se jut ezeket dudorászni a szünetben, vagy előadás után. Ezek ugyanis már nem úgynevezett zárt számok. Nem lehet tapsolni egy-egy dal után, és az énekes nem hajlonghat széles mosollyal, hogy hűha, mi mindent tudott ő kiénekelni, és ezért most lám, rögvest itt a tapsban mérhető jutalom, ami persze megakasztja a produkciót. Ilyen ezúttal nem lehet, Puccinire érezhető hatással volt a zenedráma nagy mestere, Wagner, így aztán a két szövegírójával, Guelfo Civininivel és Carlo Zangarinivel együtt, meglehetősen koherens művet komponáltak. Na jó, azért persze szárnyalnak az olaszos dallamok, de mégsem érzünk különös romantikát. Kocsár Balázs hathatós, intenzív, zenei feszültséget keltő vezényletével a Puccinitól megszokottnál keményebb, felkavaróbb hangok szólnak a zenekarból.
Barkhatov rendezése is kemény, de egyáltalán nem érzelemmentes. Sőt! Csak ezek az érzelmek nem tetszetősek, hanem inkább kiborítóak. Mindhárom főszereplő jó színészi játékra is képes. Gaston Rivero a bandita, aki az összegyűjtött aranyat jött rabolni, de Minnie-vel sebtében egymásba szeretnek, és ő bújtatja a házában azután is, hogy a seriff, aki szintén totálisan belezúgott Minnie-be, és bár többször kosarat kapott, nem száll le róla, meglövi. Na ebből aztán lesz kiborulás, téboly, lélektani hadviselés, fenyegetés, agresszió, rémület, félelem! Gaston Rivero banditájáról nem állítom, hogy egyetlen percig is megrémülnék tőle, de a szerelem lángra lobbanását, és azért minden másról lemondást, akár a jó útra térést is beleértve, hitelesen adja. A hangja pedig árad rendesen. Szegedi Csaba seriffként pedig képes eljátszani, hogy sértettségében mennyire torzulhat az ember, milyen féktelen gyűlölet szállhatja meg, mennyire vágyává válhat, hogy ártson, akár öljön.
Puccininél nem hal meg a bandita. Minnie-vel egymást átölelve búcsúznak az aranyásóktól, Kaliforniától. Ebben a rendezésben viszont rezzenéstelenül ott marad a földön kiterítve. Barkhatov azt sejteti, hogy a két szerelmes vágyott boldogsága már csak a túlvilágon jöhet össze, a kegyetlenül eldurvult környezet ezt megakadályozza. A kis, akár már-már a statisztáláshoz közel álló szerepekben is kitesznek magukért az énekesek. Balczó Péter, Cseh Antal, Ujvári Gergely, Geiger Lajos, Erdős Attila, Kiss Tivadar, Kristofori Ferenc, Rezsnyák Róbert, Gábor Géza, Kőrösi András, Heiter Melinda, Káldi Kiss András, Kiss András, egyaránt állnak a vártán, remek az összteljesítmény.
Az operalátogatók közül nyilván sokaknak szokniuk kell ezt a felkavaró játékstílust. A második szünetben néhányan meg is lógnak. De a többség igencsak figyel, és végül lelkesen tapsol, vannak, akik bravóznak. Egyébként velem együtt, mert szerintem ritka jó előadást láttunk.
