Prokofjev-maraton – Müpa

|

Az élőzene-hallgatás diszkrét bája

Van neki, a szó több értelmében is. Nem véletlenül kerültek az emlékezetes képsorok Ingmar Bergman híres operafilmjébe, A varázsfuvolába, amelyeken a gyermekközönség reflexióit pásztázza a kamera. De vannak láthatatlan összetevői is, amelyek hatása akár életre szólóan megmarad. Ezek legfennköltebbje a katarzis – de a többiek sem elhanyagolhatóak.

Budapesti Vonósok

A Müpa egyik évenként ismétlődő sikersorozatáról, a „maratonról”  van szó, amely rendíthetetlen népszerűségnek örvend. Ráadásul e közkedveltség korántsem függ össze teljesítménykényszeres kihívással. Miként uszoda és szabadstrand, békésen megfér egymás mellett a széles körű programkínálat gazdag választéka, és ki-ki teljesen szabadon tervezheti a programját.

Érdemes eljátszani a gondolattal: képzelt teszt egy budapesti komolyzenei rendezvényről (ahol persze nem elhanyagolható a társművészetek szerepe sem). Az elégedettségi mutató minden bizonnyal magas lenne, bármely választás esetén. Legfeljebb külön rubrikát kellene nyitni a sajnálkozásnak, amiért az „ütközések” következtében gyakran választásra kényszerül az érdeklődő (bár, tegyük hozzá, ez többnyire utólagos – evés közben jön meg az étvágy).

Győri Filharmonikus Zenekar

A Budapesti Fesztiválzenekar (Fischer Iván) és a Müpa közös vállalkozása tömegeket mozgat meg. Ami annál is figyelemreméltóbb, mert az egésznapos program a média jóvoltából odahaza is elérhető. Tehát ingyen, kényelmesen. És ennek ellenére. Jogosan. Még olyankor is, amikor nem a legnépszerűbb zeneszerzők munkássága kerül reflektorfénybe.

Az idei kínálat Prokofjev zenéjének alaposabb megismerésére kínált lehetőséget. (A szerző, akinek halála 70. évfordulójára emlékezünk március 5-én, Háború és béke című operájával ugyanebben az időszakban van jelen a Magyar Állami Operaház műsorán.)

Az élőzene-hallgatás élményét minden bizonnyal növeli a „térélmény”, hogy egy légkörben van a hallgatóság az előadókkal, jelenlétével mintegy asszisztál a hangzások megszületésénél. Inspiráló az érdeklődés a művészek számára is – a covid kényszerű karanténja után hangsúlyozottan. És mennyivel több lehetőséget kínál a szemnek a hangversenyterem, mint a felvételek esetében az akár ideálisan közvetítő kamera. S akkor még nem is szóltunk egy másik lényeges – immár a tematikától független – szempontról, ha közösségélményről. Mert az a nyüzsgés, amely pezsgő élettel töltötte meg a Müpa tágas tereit, arról tanúskodik, hogy erről sem szívesen mondanak le az emberek. Megéri a szervezés-készülődés fáradalmait a megannyi találkozás, az élmények megosztásának (a közös élmények megbeszélésének) pótolhatatlan élménye.

Budafoki Dohnányi Zenekar

Abban pedig optimistán reménykedik a rendszeres koncertlátogató, hogy az ilyen alkalmak „nevelő hatásúak”: aki elsősorban gépzenéhez szokott, remélhetőleg csakhamar észreveszi, hogy „nem otthon van” a hangversenyteremben, a megváltozott helyszín „viselkedésre” kötelez (a beszélgetés a szűkebb-tágabb környezetet egyaránt zavarja, hiszen a hang minden irányban terjed). A két helyszínen (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem és Fesztiválszínház) rendezett tizenegy műsor végighallgatása után örömmel nyugtázhatom: a közönség példásan viselkedett, néhány renitenstől eltekintve. Jól érezhették magukat a pódiumon a művészek, érezhették az érdeklődést, figyelmet. Akkor is, ha a látogatottság korántsem volt „egyenletes” – amiben az időpontoknak legalább akkora szerepük volt, mint a műsoroknak.

A Prokofjev-maraton műsorfüzete iránt nagy érdeklődés mutatkozott – voltak, akiknek nem is jutott (előre kiszámíthatatlan, hogy a hallgatóság mekkora százalékban vált több jegyet, azaz, összesen hány személy számára kell gondoskodni olvasnivalóról). Öröm volt látni, hogy sokan voltak, akik kihasználták a várakozások rövid perceit is, hogy tájékozódjanak az aktuális műsorokról – de remélhetőleg utólag mindenki végigolvasta az informatív füzetet, amelyben nem programokra bontva, hanem tanulmányként szerepel a műsorszámokat kiemelő, mégis általános tudnivaló Prokofjev életéről, munkásságáról.

Az idők folyamán nagy vonalakban állandósult a „maraton” előadógárdája: évről-évre ugyanazok a zenekarok lépnek fel, nagyobb változatosság a kamarazenei programok esetében figyelhető meg.

Mindenki nyert, állíthatjuk bátran. Azok is, akik ugyanazt a zenekart hallgatták, amelynek szerepléseit év közben is figyelemmel kísérik, s azok is, akik a gazdag kínálatból éltek a tájékozódás lehetőségével. És érdemes volt megtanulni azoknak a zenekari művészeknek a nevét, akik kamaramuzsikusként okoztak emlékezetes perceket.

Pusker Júlia

A Prokofjev-maraton egyetlen hangversenyén szerepeltek külföldi meghívottak, a dalesten (Evelina Dobračeva és Nyikolaj Borcsev, Maria Urbanovic zongorakíséretével).

A Fesztiválszínház alapos kihasználtsága arról tanúskodott, hogy van (nem is kis) érdeklődés a kamarazene, mint olyan iránt, szinte függetlenül a műsortól. Mert javarészt a nagyközönség (s nemcsak a nagyközönség) számára ismeretlen műveket hallhattunk, remeknél remekebb előadásban. Palojtay János két szonátával és a Négy zongoradarab ciklusával kapott szólista-lehetőséget, élményekben gazdag háromnegyed óráról gondoskodott Szabó Ildikó (Lajkó István partnereként a Balladában, szólistaként a cisz-moll csellószonátával), valamint Pivon Gabriella és Mali Emese a különleges élményt jelentő D-dúr szonátával (fuvola-zongora). Méltán várta nagy érdeklődés Pusker Júlia játékát (Öt melódia hegedűre és zongorára, Dani Imre kíséretével), és felvillanyozó volt a II. vonósnégyes a Fesztiválzenekar vonósnégyesének tolmácsolásában. A BFZ muzsikusainak kamarakoncertjén ismét „visszaköszönt” Rómeó és Júlia, a 10 zongoradarabból hatot játszott Báll Dávid. Ezen a hangversenyen ínyencséget a Humoresque scherzo négy fagottra szánt verziója jelentett. Üdítő színfolt volt.

Fischer Iván

Együtteseink közül hallhattuk a Budapesti Vonósokat, a MÁV Szimfonikus Zenekart, a Győri Filharmonikus Zenekart a Budafoki Dohnányi Zenekart, a Pannon Filharmonikusokat és a Budapesti Fesztiválzenekart. A nyitóhangverseny felülmúlta a legnagyobb várakozásokat is: Lakatos György moderátorként – a közönség aktivizálásával – a szó legnemesebb értelmében játéktérré varázsolta a BBNH-t: megelevenedett Péter és a farkas története. (Természetesen volt némi előkészület – casting, de a kisebb szerepekre kiválasztottak is ügyesen feltalálták magukat. És vidáman „csápolt” az erdőt megjelenítő egyik fél terem, míg kedélyesen „hullámzott” a tó képviseletében a másik. És szívébe zárta Nagyapót a közönség, anélkül, hogy tudta volna: Dániából hazalátogatott, munkásságát lovagi elismeréssel honorált karmesternek tapsol…) Nem téveszthette hatását a Rómeó és Júlia balettből készített szvitek zenéje csakúgy, mint a Klasszikus szimfónia (habár a zenekar nagy létszáma nehezítette a zene elegáns-szellemes-frappáns humorának érvényre juttatását). Prokofjev szimfonikus terméséből az V. szimfóniát a MÁV Szimfonikus Zenekar játszotta Farkas Róbert vezényletével – a II. tétellel szereztek maradandó élményt. Kiemelkedővolt az I. hegedűverseny Kelemen Barnabás szólójával, a Budafoki Dohnányi Zenekarral, Hollerung Gábor vezényletével – itt érezhetően megnőtt a tetszésnyilvánítás intenzitása. (A káprázatos üveghang-varázs viszont nem jött át teljes átütőerővel a közvetítésben – a hangversenyt odahaza hallgató, értő muzsikus-ismerősöm „irigykedve” hallgatta lelkes beszámolómat.) A Budapesti Fesztiválzenekar zárókoncertjét követő ováció a műsoron (részletek a Hamupipőke-szvitekből) és az előadáson túl a maraton-ötletért és kivitelezésért kifejezett hála jele is volt. És gyönyörűséges ráadás volt a Klasszikus szimfónia Gavotte-ja.

Közben zajlott az élet a Müpa további helyszínein – és nem kell jóstehetség ahhoz, hogy megjövendöljük: a továbbiakban másként, intenzívebben fog odafigyelni Prokofjev műveire (sőt, azok meghallgatási lehetőségeit is keresni fogják) mindazok, akik megmerítkeztek ebben a globális zenei élményben.

CÍMKÉK: