„Könnyű” műfajok?

|

Populáris zene és államhatalom

Kiszámítható és kiszámíthatatlan tanulságokkal (egyszersmind „tanulságokkal”) és tapasztalatokkal gazdagodnak a tizenöt tanulmány olvasói.

Sokféleséget sejtet a könyv címlapjának képi világa, ám a cím alapján nehéz lenne megtippelni a könyv tartalmát. A tartalomjegyzék tematikus navigálása (Vezérlés és alkalmazkodás, Kontroll és megfigyelés, Színpad és szórakozás, Másság és örökség) hasonlóképp bizonytalanságban hagyja a potenciális olvasót. Önmagában a szerzői névsornál többet ígér a kötet szerzőinek titulusát és munkahelyét közlő felsorolás. Változatosságot ígér, hogy olvashatjuk történész, várostörténész, esztéta, szociológus, irodalomtörténész, színháztörténész, művészettörténész, zenetörténész, néprajzkutató és levéltáros egy-egy munkáját, amely vagy alkalmilag vállalt „mélyfúrás” eredményét hozza felszínre, vagy hosszabb időn át végzett, alkalmanként más fórumokon már publikált kutatási eredmények alapján készített rövid összefoglalás. Tartozzék bármely „kategóriába” is, a szerző számára a széles olvasóközönség számára érdekes, értékes, tanulságos, stb. – de mindenképp érthető publikáció létrehozása volt a feladat. Elöljáróban: a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal posztdoktori ösztöndíjának támogatásával készült kötet írásainak szerzői néha mintha megfeledkeztek volna erről. Pedig elemi követelmény, hogy az elméletileg felkészült szerzők ne elriasszák, hanem továbbgondolásokra (s főképp: további olvasásra) serkentsék az érdeklődőket.

Az említett támogatásért a szerkesztő Ignácz Ádám külön „Köszönetnyilvánítás”-t  tett közzé a tartalomjegyzék után – a kolofonoldal adataiból kiderül, hogy a kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Két támogatás, melyekről eltérő közlésmódból értesülünk.

Folytatva a tartalmat illető találgatásokat, még a címek sem mindig bizonyulnak eléggé beszédesnek (immár a szerzők szakmájának ismeretében sem). Tehát, a legbiztosabb módszernek a végigolvasás bizonyul, tanulmányról-tanulmányra, igyekezve minél több tényanyagot és összefüggésrendszeri adalékot megjegyezni. Az olvasó tárgyi tudásanyagának gyarapodásához befogadói aktivitás (intenzív figyelem) szükséges, annál is inkább, mivel az egyes írások által feltérképezett területek néha nemcsak érintkeznek, hanem átfedés is van köztük – ami azért fontos, mert a több irányból való megközelítés által mintegy többdimenzióssá válik az adott korszak vagy jelenség. Ezek a hatványozott tudás-többletek szemléletformálóak is lehetnek.

Kutatók számára (legyenek pályakezdők, avagy régóta elismert tekintélyei szakterületüknek) mindig fennáll a veszély, hogy megfeledkeznek a potenciális közönségük heterogeneitásáról. Tehát, mondandójukra koncentrálva maguk teremtenek (a gyakorlatban többnyire áthidalhatatlan) szakadékokat. Tehetik ezt olyan („tudományos”) hivatkozásokkal, amelyek elengedhetetlenek (már csak szakmai tájékozottságukat bizonyítandó is) a tudományos munkákban, de az épp csak érdeklődőt elriasztják. Néha talán egyetemi beidegződés a megannyi (a téma lényegét illetően marginális, idegen nyelvű) szakirodalomra való hivatkozás, csakúgy, mint a – vélhetőleg a „könnyebb áttekinthetőség kedvéért” – a didaktikus, már-már formajáték mintapéldára emlékeztető tárgyalása a nemritkán érdemleges lényegi közlendőt nélkülöző fejezeteknek.

A kötet nagy meglepetése, hogy mi minden fér bele a „populáris zene” meghatározásba. Az teszi izgalmassá az összképet, hogy ily módon tematikusan egymás szomszédságába kerül az operett, a musical, a tánczene megannyi értelmezési árnyalata, s minden bizonnyal sokan itt szembesülnek a „Táncdalfesztivál” elnevezés ama sajátosságával, hogy éppenséggel nem „táncdalok” versenyeztek a nagy népszerűségnek örvendő televízió-műsorban. Meghökkentő, hogy találkozunk a magyar katolikus egyházban az államszocializmus éveiben helyet kérő (és gyakran kapó) könnyűzenével, azt új egyházzenei stílusként értelmezve, jóllehet hatása nyilvánvalóan kisebb érdekeltséggel, szűkebb körben zajlott, szűkebb nyilvánosság előtt (s ennek megfelelően hatása is mérsékeltebb lehetett). Több tanulmányban szerepel az emblematikus Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, és különböző aspektusokból kapunk képet a hazai rock világáról. És a változatos tematikára törekvés ékes bizonyítéka, hogy sajátos szempontból került megvilágításra a kisebbségi kulturális örökség létrehozásának kérdése.

Ingadozik a mérleg, néha a kulturális szegmensekről, máskor inkább az államhatalmi meggondolásokról (szándékokról és célokról) kapunk inkább tájékoztatást. Tudás- és ismeretanyag mellett információözönnel is ellátják olvasóikat a szerzők.

A befogadói hozzáállást nyilvánvalóan a korábbi ismeret- és élményanyag is befolyásolja; más viszonyulás jár annak, ami a meglévő tudásanyaghoz közvetlenül tud kapcsolódni, és más annak, ami egyelőre idegen testként, netán felfedezésre váró, izgalmas területként hat. És természetesen óhatatlanul is más távolságból szemléljük a „lezárult” folyamatok dokumentálását, s másképp azokét, amelyek – tendenciáikkal, ideológiájukkal – napjainkban is felszínre bukkanhatnak.

Mint tanulmányköteteknél gyakran, úgy itt sem kerülhető meg a témaválasztás már-már meghatározó (mondhatni, mindent eldöntő) jelentősége. Mert a túlságosan leszűkített téma, mint „biztonsági” szakdolgozaté, lehet korrektül körüljárt, ugyanakkor összességében keveset mondó, máskor pedig a körvonalazatlanság abban is megmutatkozik, hogy a szerző megvalósítandó vizsgálatokhoz ad tippeket, vagy épp – miközben a korábbi strukturalista vizsgálatok hiányosságaira mutat rá – maga is adós marad olyan általa is fontosnak tartott kérdések megválaszolásával.

Az olvasó szempontjából korántsem mellékes „élmény” szempontjából is a kötet legértékesebb fejezeteként Véri Dániel (művészettörténész) írását emelem ki. A „Vérvád és zene” – alcíme: Erdélyi József versének kontextusa és recepciója – minden tekintetben tartalmas olvasnivaló. A szerző hivatkozásai forrásokra utalnak, stílusa közérthető, tárgyalásmódja áttekinthető, és a mondandó kibontása olyannyira logikus menetű, hogy irodalmi élménnyel is gazdagítja az olvasót.

Tanulságos a Standeisky Éva által írott Utószó – Hatalom és kultúra Magyarországon (1956-1990); esetleg érdemes keretszerűen ezzel kezdeni és ezzel befejezni a könyv olvasását.

Ami a szűkebb értelemben vett „zene” tárgyalását illeti, annál talán még nagyobb jelentőségű szembesülni azzal a ténnyel, hogy a hazai 20. századi szórakoztató (kortárs, könnyű) zenéről milyen sok publikáció jelent meg nemzetközi fórumon, idegen nyelven. Eközben idehaza szűkebb szakmai berkekben arról megy a vita, szerepeljen-e a könnyűzene az ének tantárgy keretében az oktatási anyagban…

Populáris zene és államhatalom. Tizenöt tanulmány. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2017, 320 oldal, 2990 Ft.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: