Fischer Iván Operatársulat – Müpa
Világszínvonal – mondhatnám, ámde ezzel túlértékelném a világot.
Poppea: Jeanine De Bique Fotó: Müpa
Korántsem csupán a pandémia idején élőzene-hallgatásra kiéhezettek lelkesedése késztet megannyi szuperlatívuszra, a „Fischer Iván Operatársulat” előadása ismét olyan produkcióval lepett meg, amely „felülírta” a korábbi élmények alapján megszerzett tudásanyagot.
Monteverdi kései remeke (korai Orfeójával együtt) már-már repertoárdarabnak mondható, időről-időre feltűnik kőszínházak és időszakos játszóhelyek kínálatában. A magyar operabarátok idősebb generációja maradandóként őrzi emlékezetében a Házy Erzsébet nevével fémjelzett előadást, a fiatalabbak további szereposztásokat idézhetnek töredékesen – és korosztálytól függetlenül a technika áldásaként megannyi interpretációt, a média jóvoltából.
Egyazon libretto és megzenésítés, az interpretációk tér- és időbeli kaleidoszkóp-mozaikjainak eredményeképp kap helyet a személyes élménytárban. Az élmények sorozata aztán időről-időre módosítja a korábban tényként megjegyzetteket. Az iskoláskorú még úgy vélte, Ottó Poppea férje (aki a kiküldetésből visszatérve szembesül felszarvazottságával), és őszinte szánalommal viseltetett Ottavia iránt, akit méltatlanul száműzött Nero, hogy vágyainak netovábbját, Poppeát maga mellé emelhesse a trónra. Kielégítő opera-dramaturgiai adaléknak tűnt, hogy Nero Poppeára, Poppea pedig a trónra vágyott – s minden „akadályt” leküzdve elérték céljukat. Ha úgy tetszik: a rossz elnyerte méltó jutalmát…
Aztán differenciálódott a kép; kiderült, hogy Otho, őszinte érzelmei ellenére, mindösszesen lemaradt a Poppea kegyei iránti versengésben. És a szövegre mindinkább odafigyelő felfedezhette a mozgatórugók differenciált rendszerét, Ottavia gyilkosságra való felbujtását elsősorban. Közben pedig – a zenetörténeti kutatások eredményeinek felhasználásával – olyan előadások születtek rendre, ahol mind kevesebb húzással, mind „kerekebb” történet jelent meg a színpadon. Ha nem is görbe tükörben, de az igazsággal kíméletlenül szembesítő „igazmondással” lepleződött le megannyi emberi gyarlóság. Különleges példázat – művészi szépségek mögé rejtve a keserű tanulságo(ka)t.
Ez a mindenkor megannyi aktualitást is kínáló, példázat-értékű történet azonban mégsem moralitásjátékként hat. Hús-vér figurák lépnek színre, még az is háttérbe kerül néha, hogy énekelnek, olyannyira evidens érzelem- és indulat-kifejezési eszköznek hat, hogy kifejezésük túlcsap a próza határain. Megmutatkoznak emberi kapcsolataikban, kommentárjaikban, amelyeknek ellentmondásossága ugyancsak sokatmondó – és főképp, olyannyira élettel töltik meg a színpadot, hogy a történelmi szín már-már jelen idejűnek tűnik.
Ismét lebilincselő produkció részesei lehettünk a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, ahol a pódium színpaddá lényegült át, helyet adva a történet szereplőin kívül a hangszereseknek is. A Fischer Iván Operatársulat muzsikusai a Budapesti Fesztiválzenekar korhű hangszereken játszó tagjai, a névadó dirigens hangszerek (csembaló, orgona) mellől irányította az előadást, amelyet rendezőként is jegyzett, Marco Gandini partnereként (akiről tudni lehet, hogy Zeffirelli mellett hasonló pozíciót töltött be). Az énekesek névsorában alig talál ismerősre még az operabarát is – aki viszont remélhetőleg az élménynek köszönhetően megtanulja legalább néhányuk nevét… esetleg rájuk keres a neten, hogy tájékozódjon szakmai életrajzuk részletei iránt.
Szcenírozott előadást hirdetett a program, s valóban azt kaptunk: olyan operajátszás tanúi lehettünk, amikor minimális fantáziával is követni lehet a látottakat (tehát semmi öncélúság), a látvány és a „hallvány” egyazon komplex élmény szolgálatában állt.
Miként a Müpában (is) immár természetesként elkönyvelt, magyar nyelvű feliratozással segítették a történet értését. A magyar nyelvű szöveg ezúttal Lax Éva remeklése, akinek a Monteverdi-leveleket közreadó kötet óta maximális elismeréssel adózhatunk. Ugyanakkor, az olaszban minimálisan jártas hallgatónak is feltűnhetett az a műgond, amellyel Monteverdi úgy zenésítette meg a librettót, hogy az anyanyelvű közönség a kulcsszavak segítségével mindennemű segítség, előzetes információ nélkül is tájékozódni tudjon. Jeanine De Bique Poppeája csodás színpadi jelenség; jelmezei leképezték azt az utat, amelyet a kurtizán megtett, amíg elérte célját, a trónra jutást. Neroneként Valer Sabadus a személyiségábrázolással remekelt (énekét a legelfogultabbak sem mondhatják „szépnek”, ám mindig adekvát kifejezője volt érzéseinek-indulatainak-gondolatainak). Poppea és Ottavia dajkájának kettős szerepében remekelt Stuart Patterson, számos alkalommal mosolyra fakasztva, sőt, néha hallható tetszésnyilvánításra késztetve a hallgatóságot. Emlékezetes figura Gianluca Buratto Senecája – de mindenekfelett Jakob Geppert produkciójáért lehetünk hálásak. A Dortmundi Kórusakadémia tagja Amore szerepében remekelt (túl az énekelt részleteket, a cselekményt előmozdító színpadi figuraként is) (és egyébként Vallettót jelenítette meg, epizód-kettősében Damigellával (Silvia Frigatót hallhattuk La Fortuna szerepében, valamint Vénusz hangjaként, a gyakran húzásnak áldozatul eső részletben). Ottaviában (Luciana Mancini) La Virtùra ismerhettünk. Ottonét rendkívül emberinek ábrázolta Reginald Mobley, Drusillaként Núria Rial részesült elismerő fogadtatásban.
A színpadon muzsikáló hangszeresek néha a díszlet-környezet hatását erősítették – és mindenképp elismerést érdemel az a teljesítmény, hogy a continuo-játékosokon kívül csupán kevés alkalommal volt lehetőségük – akár csak emlékeztető jelleggel – kotta használatra.
Három alkalommal volt lehetőség eme csoda átélésére – ami sajátosságát tekintve, más kategóriát képvisel, mint a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar nevéhez fűződő korábbi operaelőadások.
