Áriák olasz oratóriumokból
Megfordítva is működik a régi megállapítás, miszerint „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik” (Róm 8, 28): akiket kegyelnek az égiek, nekik is minden a javukra válhat.
Aktualitás indította személyes kísérőszöveg közzétételére Philippe Jarousskyt. A kontratenor, akinek – két évtizedes felvételkészítő múlttal – ez az első bemutatkozó felvétele az olasz oratórium műfajában, a választékos műsorösszeállításhoz partnerül Yannis François segítségét vette igénybe (a bariton közreműködik Holofernesként az egyik A. Scarlatti-részletben is). Hangszeregyüttesként összeszokott partnere az Artaserse, ám az áprilisra tervezett felvételüket a pandémia megakadályozta. Két hónap bizonytalan várakozás, reménykedéssel: júniusban aztán sikerült találni háromszor két napot, amikor stúdiófelvételen rögzíthették a korábban már előkészített anyagot. Az oratóriumok bibliai (Ószövetségi) történeteket dolgoznak fel, s az elhivatott énekes külön felhívja a figyelmet arra, hogy megkülönböztetett attitűdöt kíván ez az előadótól; másként érinti őt énekesként, ha világi hőst (uralkodót vagy épp gáláns lovagot) jelenít meg, mint amikor mélyebben érintő történetekbe kell belehelyezkednie. Hangsúlyozza, hogy ezt az empátiát vélhetőleg megkönnyítették mai életünk kényszerű körülményei.
A felvételen természetesen mi sem érződik időpont-eltolódásokból, aggódásokból – a zenebarát hajlik arra, hogy egyvégtében végighallgassa a műsort, szinte figyelemmel sem követve, hogy mely szerző mely művéből való az adott részlet. A széles körben ismert, mondhatni, örökzöld dallamokat Händeltől képviseli a – Rinaldóbeli variánsából ismert – Lascia la spina. A 18 track anyagából hétnek ez a világelső felvétele, egy Caldara-áriának pedig ez az első stúdiófelvétele. A program összeállítása gondos megtervezettségre vall; semmiféle mechanikus szempontot nem követ (pl. keletkezés/bemutatás időrendje, a szerzők időrendje – sőt, az egyazon komponistától felidézett több oratóriumrészlet sem egy tömbbe kerül).
Nem kárhoztatható, aki csupán gyönyörködés forrásául használja a felvételt, ám a minden szavában érthető énekelt szöveg ellenére nem hátrányos, ha igénybe vesszük az értékes-informatív kísérőfüzetet, amelyben négy nyelven (olasz, német, angol, francia) szerepel valamennyi énekelt szöveg. (Itt jegyzem meg, a műsornak mintegy a közepénél szerepel csupán egyetlen hangszeres tétel (Sinfonia Bononcinitől). De a booklet haszna ezzel nem merül ki: Jean-François Lattarico tényekben gazdag ismertetője izgalmas olvasmány; nemcsak valamiféle „tárgyi tudást” adó információkat kapunk, hanem segítségével fogalmat alkothatunk magunknak arról a többirányú mozgásból, amelynek köszönhetően a mai szemmel csekélynek mondható kommunikációs lehetőségek ellenére – az akkori értelemben vett – világhírre lehetett szert tenni.
Az olasz oratóriumok szerzői között találunk „tiszteletbeli” olaszokat (az Itáliában „il divino Sassone”-ként aposztrofált Hassét például – és az egyik pármai szerzőről, Fortunato Chelleriről megtudjuk, hogy német származású – apját még Kellernek hívták…).
Az áriákat gyakran recitativo-tétel előzi meg; a kifejezés gazdag skáláját kínálja ez formailag, és az énekes teljesítményének dicséretére elmondhatjuk: az áriákban egyetlen visszatérést sem érzünk formálisnak, üresjáratnak (a barokk operákban ez a formai megoldás a cselekmény folyamatának megakasztásával nemritkán mindmáig „türelmetlenséget” vált ki a hallgatóból – kivéve, ha a visszatérés interpretációs többletet ad, díszítésekkel és egyéb gyönyörködtető megoldásokkal). Értékes albummal gazdagította kínálatát az ERATO új kiadványa.
