Péteri Lóránt: Mahler, a scherzo és a „kísérteties”
A Rózsavölgyi és Társa „musica scientia” sorozatának örvendetes gyakorisággal megjelenő kötetei sorában jelent meg Péteri Lóránt könyve, amelynek „előtörténetével” a köszönetnyilvánítás oldalán szembesülünk.
Szinte magától értődőnek tűnik, hogy egy könyvről akkor illik írni, amikor megjelent, rögvest felhívva a figyelmet a „friss-ropogós” kulturális csemegére. Érthető és jogos ez a gyakorlat – de vannak kivételek, amikor indokolt a későbbi reflexió is. Amit jó esetben talán mégsem tekinthetünk megkésettnek.
A Rózsavölgyi és Társa „musica scientia” sorozatának örvendetes gyakorisággal megjelenő kötetei sorában jelent meg Péteri Lóránt könyve, amelynek „előtörténetével” a köszönetnyilvánítás oldalán szembesülünk: első verziója angolul készült, a szerző doktori disszertációjaként értekezését 2008-ban a University of Bristol Zenei Tanszékén védte meg. Címe, valljuk meg, korántsem oly módon figyelemfelkeltő, hogy remélhetnénk: akár a szakma, akár a Mahler-rajongók tábora, akár pedig a zenei ismeretei bővítésére vállalkozó értelmiségi közönséget mozgósítaná. Mindenesetre remek ötlet volt, hogy különböző betűtípussal szedték, és külön elgondolkoztató lehet az idézőjel. Így több az esély arra, hogy Freud írása is eszébe jut az érdeklődőnek – ez az a mozzanat, amely eleve sejteti: korántsem hagyományos értelemben vett szakkönyvről van szó.
A három oldalnyi előszó igazi „hullámtörő”: lehetőséget ad a potenciális olvasónak, hogy felmérje, milyen feladatra vállalkozik e könyv elolvasásával, pontosabban, az olvasóval szemben támasztott elvárások feltérképezésére. A későbbiekben kiderül: végtelen körültekintéssel íródott ez a bevezetés, felkészítve az olvasót az egyes fejezetek specifikumaira, beleértve a tájékoztatást az idevágó nemzetközi szakirodalomról csakúgy, mint a műismeretet igénylő részletező analízisekre.
Az olvasnivalót mégsem intézhetjük el a sokrétűség dicséretével. Leginkább még a „sokdimenziós” jelzővel lehet megközelíteni azt a tárgyalásmódot, amelyről talán nem túlzás azt állítani, hogy egyedi sajátja Péteri Lórántnak. Mire gondolok? Például, hogy már-már elegánsként kell jellemezni azt a módot, ahogyan megosztja korábban szerzett tárgyi tudását az olvasóval. A tudományos szakirodalomban gyakori, hogy a jegyzetek hivatkozása mindösszesen forrásra utal, korrekten, ám a legtöbb olvasó számára csak dokumentáció-értékkel, merthogy aligha képzelhető, hogy valaki utánajárjon még a 21. században sem egykönnyen hozzáférhető nemzetközi könyvtári anyagoknak. Péteri korrekten utal, ám a főszövegből mindig kiderül, hogy miért „hozza szóba” valamely kutató meglátását, véleményét. Teszi ezt olyankor, amikor saját gondolatmenetében korábban már felfedezett mozzanathoz ér, amikor állításának megerősítését látja valamely korábbi publikációban, vagy amikor egy-egy mozzanatból másfajta, mondhatni ellentétes következtetést von le, mint valamely más kutató. Így tehát szinte észrevétlenül a háttéranyagát is megismerteti az olvasóval – sohasem veszítve el gondolatmenete fonalát.
A könyv felépítéséből adódik, hogy „szükség esetén” (tehát, ha valakitől nagyon idegen egyik-másik tárgyalt témakör) nem kötelező a végigolvasása, hiszen valamennyi fejezet önmagában is megáll! Ugyanakkor az utalások/visszautalások szolid rábeszélő erővel rendelkeznek, hogy az átfogóbb ismeretek érdekében mégse maradjon ki semmi…
Az Előszó azok számára, akik most találkoznak először Péteri Lóránt munkásságával, ars poetica értékkel bír. Sugárzik belőle az elkötelezett történészi szemlélet, a szakmai tudás mellett a személyes meggyőződések taglalása egyéníti a portrét. Rögtön az első mondatban hangot ad meggyőződésének, miszerint „a zene jelentéséről nemcsak lehet, de érdemes is beszélni”. És itt elkezdődik egy virtuális párbeszéd, amelyben az olvasó mind nagyobb érdeklődéssel vesz részt, mert olyasmiket érint, amik a legtöbb zenehallgatóban (s ki nem az!) felmerülnek, legfeljebb nem kerülnek verbális megfogalmazásra. És ha olyan szempontot vet fel, amely korábban nem foglalkoztatta a zenebarátot, „aha-élménnyel” is gazdagodik. Beavatást ígér, kimondatlanul is a könyv – Mahler 2. szimfóniája III. tételének ürügyén. Ürügy, a szó legnemesebb értelmében, mivel a választott témával kapcsolatban megannyi jelenségre kitér a szerző, vagyis sokdimenzióssá tágítja – mit is? Leginkább az érdeklődő művészetszemléletét, merthogy korántsem lehatárolt mű (azaz tétel) elemzésről van szó. Ugyanakkor ezek a leágazások sohasem teszik parttalanná a közlést, hanem épp ellenkezőleg: miután kellő – a potenciális olvasók többségének kétségkívül – új ismeretanyaggal gazdagodtunk, a más megvilágításba került tétel mind „átláthatóbbá” válik. Értelmet nyernek mozzanatok, amelyek – nem lévén tudomásunk róluk – korábban fel sem tűntek. A megfigyelési szempontok és a mélységélesség váltogatásával megannyi tér-és időbeli nagytotál kápráztatja el az olvasót, és néha már-már örömmel nyugtázza, ha koncentrált zenei elemzésre kerül sor (a zenei írás-olvasás hiánya kizáró tényező némely fejezetnél – de talán épp a tudós történész példája a legmeggyőzőbb érvelés a zenei analfabetizmus ellen).
Mondhatnám, ama bizonyos képzeletbeli lakatlan szigetre érdemes – akár egyetlenként – ezt a könyvet magunkkal vinni, de gyorsan hozzá kell tennem: csak ha rendelkezésre áll a kompozíció (egy vagy több) hangfelvétele és partitúrája, jó esetben azoké a további műveké is, amelyekre részletezően hivatkozott könyvében a szerző. Mert önmagában is érdekes (értékes és tanulságos) olvasmány, de a szerző szándéka szerint a műért, a mű minél alaposabb megértetéséért-megismertetéséért készült. Éppen ez a zenére (konkrét műre, vele kapcsolatban említett más kompozíciókra, és általában a műfajhoz, illetve azzal összefüggésbe hozható műfajokra) vonatkoztatottság, annak komplexitása adja a tudományos munka értékét. Amely érték önmagában abszolút – relatív nagyságát viszont az határozza meg, hogy milyen mélységben és szélességben képes bekerülni a kulturális köztudatba.
A könyv hátoldalán olvasható ajánlószöveg „a magyar muzikológia legszebb hagyományainak folytatója”-ként értékeli. Továbbmegyek: a maga nemében szinte úttörő jelentőségű, amennyiben „új csapást” vágott a nemzetközi szakirodalmi áttekintésen (és annak érdemi-vázlatos értékelésén) túlmenően a személyes – és mint utóbb kiderült: gyümölcsöző – témaválasztással. Doktori disszertáció, ami akkor is zeneműre összpontosít, amikor történeti vagy épp műfajtörténeti keretbe ágyazza a kiválasztott kompozíciót.
Nehéz elképzelni, hogy első verziója angol nyelvű, hiszen még a magyar szöveg elvontsági szintje is időnként próbára teszi az olvasót. A kivételes szellemi teljesítmény viszont „megérdemli”, hogy megértéséért szellemi erőfeszítést tegyenek a potenciális olvasók. Akiknek művészetszemléletét perspektivikusan módosítja Péteri Lóránt munkája. Most, és a jövőben – időtlenül.
