Paavo Järvi és a Tonhalle-Orchester Zürich a Müpában
Järvi olyasfajta kapcsolatot alakított ki muzsikusaival, mint Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekarral.
Paavo Järvi
Kitörölhetetlen emlékként őrzöm azt a hatást, amelyet gyermekkoromban Gárdonyi Géza sírfelirata váltott ki bennem: „Csak a teste”. Azóta is foglalkoztat, hogy mennyi elismerő szeretet lehetett az előfeltétel, hogy megszülessen az életmű halhatatlanságának eme szemérmes kinyilatkoztatása, ez az időtlenséghez szóló kritika.
És hányszor érzem tragikusan aktuálisnak, olyan művészi produkciók hallatán, amikor az előadó cselekvésének jellemzésénél többet mondó ez, művészi létállapotának lényegéről.
A jelenlét (amelyet örök-aktualitással járt körül „Például…” sorozatában Almási Miklós) leginkább hatásában mérhető. Intenzitásával az előadóművész – túl a művészi produktuma értékén – hasonló „tudatállapotot” képes létrehozni a közönségben, amelyet ezáltal szinte közösséggé formál. Meghatározó szerepe van annak a bioáramnak a működtetésében, amely zárt áramkörbe foglalja a jelenlévők, s ezen túlmenően, az emlék felidézésekor mindenkiben – szinte önműködően – ismét bekapcsolódni képes.
Legutóbb január 17-én kerített hatalmába ez az érzés, amikor a zürichi zenekart Paavo Järvi irányításával hallottam, aki tavaly október óta zeneigazgatója és vezető karmestere az együttesnek. A tizennyolc éves kora óta Amerikában élő észt karmester belső indíttatásból folytatója édesapja művészetének (öccse, Kristjan is a karmesterség soksávos útjára lépett), és tanulmányai során nem kisebb mestertől kapott további impulzusokat, mint Leonard Bernstein. Felvértezve az „örökölt” és a képzéssel szerzett képességekkel-adottságokkal, valamint szakmai felkészültséggel, Paavo Järvinek oly módon lételeme a zene, hogy az adott (műsoron szereplő) kompozíciók ózonkészletét megosztja mindenkori muzsikusaival. Állandó együttesével (amelyhez ötéves szerződés köti) együtt tekinti olyan örömforrásnak a műveket, amelyek hatása a megosztás által megsokszorozódik.
Nem tudom, hogyan játszhat más karmester irányításával (jelenleg, mostani tagságával) a Tonhalle-Zenekar – az viszont kétségtelen, hogy Järvi olyasfajta kapcsolatot alakított ki muzsikusaival, mint Fischer Iván a Fesztiválzenekarral. A játékosok nem „nyersanyagok” a karmester kezében, hanem partnerek a közös cél elérésében, s ennek megfelelően a felelősségteljes hozzáállás nem nélkülözi a komolyan vett játék mindenkori örömét. Ráadásul, ez a játéköröm korántsem öncélú – tudatosan megosztásra szánt, továbbadással növelve intenzitását.
Élmény volt Bartók Táncszvitjét hallgatni, s közben vélhetőleg a legkritikusabb hallgatónak sem jutott eszébe a felcsendülő hangzásokat korábbi műismeretével, interpretációs tapasztalataival ütköztetni. Saját Táncszvit-élményüket osztották meg velünk, egyszersmind élő élménnyé avatva az „ismert” kategóriába besorolt művet.
Tonhalle-Orchester Zürich
Másfajta, de hasonlóképp elementáris élményt jelentett Copland Klarinétversenye, amelyhez fenomenális szólistát hoztak, a svéd Martin Fröst személyében. Az ilyen „váratlan találkozások” eredményezhetik a technika áldásának köszönhetően szinte végtelen zenehallgatási lehetőségek kihasználását. Fröst a ráadásokkal meggyőzően sugallta a műfajoktól-stílusoktól független, kizárólag minőségi kategorizálás elsődlegességét.
Az az értesülés pedig, miszerint a műsor második részében felcsendülő Csajkovszkij-szimfónia (az Ötödik) annak a programnak a része, melynek keretében eljátsszák és lemezfelvételt készítenek a szerző összes szimfóniájából, túlnőtt információértékén: szinte elkezdtük várni 2021-et, amikor megjelenik a felvételsorozat.
Műsor, mindkét rész végén ráadásokkal. Figyelmes közönség, amelynek tagjai észrevétlenül „visszakapták önmagukat”, a hangversenyélmény által „frissítve” a hétköznapok kisebb-nagyobb léptékű mókuskerekeit. Amelyekbe immár felfrissülve, energiával feltöltve térhettünk vissza.
