Orfeusz az alvilágban – Salzburgi Ünnepi Játékok
Operett ez a javából, megannyi opera-paródiával, az offenbachi muzsika táncos vitalitásával.
Orphée aux enfers 2019: Ensemble Fotó: © SF/Monika Rittershaus
Beszámolóm címe tudatosan hajaz Michael Frayn „Még egyszer hátulról” című, 1982-ben Londonban az év legjobb vígjátékának választott bohózatára, amelyet Jiří Menzel rendezése népszerűsített 2004-től hazánkban is. Mert az idei Salzburgi Ünnepi Játékok műsorán először megjelenő „neveletlen múzsa-gyermek”, gyakran az operett-műfaj kiindulópontjának tekintett „opéra-bouffon” révén ugyanis azonnal lehetővé vált az előadás több nézőpontból való „felülvizsgálata”. A berlini Komische Operrel és a Deutsche Oper am Rheinnek koprodukciós produkció az augusztus 14-i premiert követően még ötször került színre a Haus für Mozartban, s mint bárki, aki az idő tájt épp Salzburgban járt, megtekinthette a Kapitelplatzon immár hagyományosan megrendezett Siemens Festspielnächte keretében is (két időpontban). Ez utóbbi „gratisfestival” közönségéhez csatlakozhatott további érdeklődők tábora az augusztus 17-i televízióközvetítés alkalmával, ahol úgyszintén az „irányított tekintet” szempontjával kellett számolni (ezt az előadást egyértelműen látni kell, a rádióközvetítés ugyanis csak szolid szeletét tudja kínálni az élménytortának).
A később DVD-n megjelentetett előadások kiváltképp azoknak tanulságosak, akik élőben is látták a produkciót, s ha a két élmény behatárolható időben követi egymást, többrendbelien reflektálhatnak egymásra. Most az időbeli közelség egészen kivételes összehasonlításra kínált lehetőséget, pontosabban – épp az előadás sajátosságaiból adódóan – nem is annyira az összehasonlításra irányul a figyelem, inkább a kétszeri megtekintésnek köszönhetően több mindent vehetünk észre (vagyis, nagyobb hatásfokú a beavatottságunk). Mert poliesztétikai, több érzékszervet egyaránt intenzíven ingerlő programban lesz részünk.
Orphée aux enfers 2019: Marcel Beekman (Aristée / Pluton), Kathryn Lewek (Eurydice) Fotó © SF/Monika Rittershaus
A „neveletlen” gyermek egyszerre nevelhető és nevelhetetlen, ugyanakkor kétségkívül fejleszthető (ami szintén a nevelési programok része). Offenbach operettje két verziójából alakították ki ezt a verziót, amelyet rendezőként Barrie Kosky neve fémjelez. Munkatársaival (Rufus Didwiszus – színpad, Victoria Behr – jelmez, Franck Evin – világítás, Otto Pichler – koreográfia) olyan látványvilágot hozott létre, amely ébren tartja a figyelmet, hiszen bármely (minden) pillanatban várható várhatatlan-kiszámíthatatlan mozzanat. Nincs „felesleges” díszlet, és eme sajátosan „praktikus” látványvilágban sűrűn kerülnek elő további frappáns kellékek. Mindezt a hátteret gesztusokban gazdag mozgások forgataga népesíti be – ahol a testbeszéd a legkisebb porcikáig kifejező (néha meglepő, és nemritkán előfordul, hogy bizonyos közönségréteg nem akar – vagy épp nem mer – hinni a szemének). Truvájokban az előadás egyetlen szintjén sincs hiány. A legnagyobb talán mindenki számára John Styx-ként Max Hopp szerepeltetése. Az angol és német felirattal ellátott előadáson az énekszámok nyelve francia, a nem kevés beszélt szövegé német. Tekintve a pergő tempót, a soknyelvű énekesgárda esetében az érthetőséget biztosítandó, Max Hopp szinkrontolmácsként közvetíti azt, ami egyébként a feltűnően maszkírozott figurák szájáról látványként leolvasható. Történik mindez megszakítás nélkül, ami hihetetlen színpadi teljesítmény – ráadásul Max Hopp a szereplők által keltett valamennyi zörej/zaj tekintetében is tolmács. Nyikorog, mint ajtó (minden egyes nyitáskor-csukáskor, hajszálpontosan), gazdag hangkészlete van a különböző léptek kihangosítására, a kortyolás, a szívószállal történő ivás, vagy épp a böfögés hangjának visszaadására is. A szinkron perfekciója egyszerűen lenyűgöző! És akkor még szó sincs a darabról.
A magyar érdeklődő számára hasznos előtanulmány lehetett Bozó Péter többrészes tanulmánysorozata, amely a zenei- és szövegidézetek labirintusában kalauzolja olvasóit a francia zenés színpadi hagyomány kontextusában. Utólag persze esély nincs kideríteni, az akkori „aktualitásoknak” mennyire volt értő vevője a közönség – vagy csupán első jelentésében élvezte a frappáns szövegeket. Mindenesetre, a szövegek módosításán, aktualizálásán aligha illendő számon kérni bármit, ami kimaradt (akár az egykori politikai aktualitásokat). Poén, geg, vicc, szójáték van elég, – s akinek ennyi jó kevés…
Orphée aux enfers 2019: Dancers Fotó: © SF/Monika Rittershaus
De van is, és volt is mindig, akinek „kevés” volt. Utólag vicces belegondolni, hogy annak idején idézett kritikusi szöveg kaphatott helyet mondott vagy énekelt fordulatokban (ad abszurdum: vajon ma hányan figyelnének fel egy bármilyen szélsőséges kritikai idézetre hasonló környezetben?!), s főképp, hogy az elmarasztaló kritikák is közrejátszottak abban, hogy nagy tömegek akarják látni-hallani az újdonságot? Ily módon épp az elmarasztaló kritikáknak „köszönhető” az Offenbach-opera egykori páratlan sikere – de nem valószínű, hogy napjaink fanyalgó kritikusa, aki a televízióközvetítésekről reméli, hogy mérséklődik az a közönségsiker, amit a fesztiválközönség biztosított az előadásnak.
Látva a vetítést, nem remélhető a tetszésnyilvánítás csökkenése, az pedig, hogy abból milyen arányban részesedik a mű és az előadás, aligha mérhető.
A vetítés képi leleménye, hogy időnként megfelezi a vásznat, és egymás mellett mutatja közelképként a szereplőt és az őt szinkronizáló Max Hoppot (többlet-geg az élő előadáshoz képest). Mindenütt remek látványelem, hogy Orfeuszt paganinisre fazonírozták, ily módon hegedűtanári, hegedűművészi és zeneszerzői tevékenysége (s annak fogadtatása) további humor-forrás. Nem lebecsülendő az énekesek hangi teljesítménye sem, és csak elismeréssel adózhatunk az amerikai Kathry Leweknek, aki oly mértékben nem kímélte hangját, hogy végtelenül kitartott magas hangjai már a hatásvadászaton is túlmutattak (nem árt emlékeztetni arra, hogy 2017-ben Salzburgban az Ariodantéban jelentős sikert aratott a nadrágszerepben debütáló Cecilia Bartoli partnereként). Hasonlóképp hatásos volt Marcel Beekman Plutójának mindenki által felismerhető Éjkirálynő-koloratúrája, tenorból falzettra váltva. És felejthetetlen, amikor – saját szerepének csúcspontjaként – kupléjában Max Popp nosztalgikusan dalra fakad… Az életének 65. évében járó svéd mezzoszopránnak, Anne Sofie von Otternek megadatott, hogy a Közvélemény szerepét svédül mondja – e gesztus a premiert jelenlétével megtisztelő svéd királyi párnak szólt…
Orphée aux enfers 2019: Marcel Beekman (Aristée / Pluton), Kathryn Lewek (Eurydice), Max Hopp (John Styx) Fotó © SF/Monika Rittershaus
Operett ez a javából, megannyi opera-paródiával, az offenbachi muzsika táncos vitalitásával. Mindehhez pikantériaként péniszek és vaginák parádéja, sértő-bántó vulgár-pornográfia nélkül. A blődlik tűzijátéka során nincs idő „leragadni” a párzási technikák variációsorozatánál sem, az obszcenitás sem igen lépte túl a szubsztilitás határait. A Berlini Komische Opera összeszokott táncosai és táncosnői mindenkor fergeteges látványt nyújtanak, arról tanúskodva, hogy humorban ők sem ismernek tréfát. Csakúgy, mint a Németország egyik legkiválóbb kamarakórusaként értékelt Vocalconsort Berlin énekesei. És, természetesen, a Wiener Philharmoniker fáradhatatlan muzsikusai, akik akár naponta többször is képesek átlényegülni, attól függően, hogy a mitológiai történetek közül melyik van épp műsoron – vagy épp koncertpódiumon ülve szimfonikus remekműveket tolmácsolnak. Ezúttal Enrique Mazzola irányította játékukat. Remekül.
