Philippe Jaroussky, Baráth Emőke
„La storia di Orfeo” – ezt a címet kapta az Erato minden bizonnyal nagy érdeklődésre számot tartó hangfelvétele.
Philippe Jaroussky, a hazai zenekedvelők körében is megkülönböztetett lelkesedéssel fogadott kontratenor a címszereplő, akinek partnereként, örvendetes módon, magyar énekesnőt, Baráth Emőkét hallhatunk. A Svájci Rádió és Televízió Kórusa, valamint az I Barocchisti gondoskodik számukra méltó zenei környezetről, Diego Fasolis irányításával.
A műsor egyediségét az adja, hogy a 17. századi operairodalom három jelentős alkotásából állított össze egy mini-operát a kontratenor: Claudio Monteverdi (1567-1643), Luigi Rossi (c. 1597-1653) és Antonio Sartorio (1630-1680) azonos című, L’Orfeo című operájából. A három generációhoz tartozó szerzők három libretto alapján készült színpadi alkotása három helyszínen került bemutatásra: Monteverdié Mantovában, 1607-ben, Rossié 1647-ben Párizsban, Sartorié pedig 1672-ben Velencében.
Míg Monteverdi remeke, az operaműfaj egyik első rangos képviselője (mármint az utókorra fennmaradt zeneirodalmi emlékek közül), a szerzői életmű reneszánszának köszönhetően ismertnek tekinthető, s ha operaszínpadokon ritkán kerül is színre, koncerttermi (és „félig szcenírozott”) előadása gyakoribb, ráadásul különböző időpontokból való, más-más interpretációs kísérleteket megörökítő felvételeinek köszönhetően, diszkográfiája figyelemre méltó. Korántsem mondható el ez két későbbi társáról, így a Jaroussky elképzelését megvalósító felvétel egyszersmind figyelemfelkeltő jelentőségű.
Mindenképp érdemes a kísérőfüzetben található négynyelvű (olasz, angol, francia, német) szövegkönyvvel a kézben ismerkedni ezzel a felvétellel, nehogy a szép hangokban való gyönyörködésben merüljön ki a zenehallgatás. Mindhárom szerző nagy fontosságot tulajdonított a szövegnek, ami megmutatkozik a zenei árnyalás, kifejezés intenzitásában csakúgy, mint az énekesek virtuozitásának megcsillogtatásához lehetőséget adó díszítések „kispórolt”, ugyanakkor mindig pregnáns elhelyezésében. És már e mini-operából is kiderül, hogy hármuk közül Monteverdi zenéje a legdrámaibb, a két későbbi kompozícióban előtérbe kerül Orfeo és Euridice szerelmének (szerelmi boldogságának) ábrázolása.
Szerelmi boldogság, valamint a veszteség okozta tragédia kifejező ábrázolása, az akkortájt kialakuló zenei-köznyelvi fordulatok közül a leghatásosabbak felhasználásával. Ennek köszönhetően, a hallgató egyszerre észleli a rövid jelenetek (esetleg kórus által kommentált áriák, duettek) formai sémáit, a visszatérések során az előadóktól elvárt (és a korabeli praxis ismeretében mai előadók által is teljesített) díszítéseket – és közben úgy figyeli e sajátos, érzelmileg átélt epikus történések folyamatát, hogy a zenehallgatás immár aktív tevékenységnek tűnik.
A mondabeli történet felidézése aligha lehet teljes, hiszen mindössze a főszereplő szerelmespár énekszámaiból történt a válogatás. Mégis, teljes értékű, meggyőző összeállítást hallunk; három szerző által érzékenyen, differenciáltan jellemzett mitológiai alakok elevenednek meg. S e kis mese végkimenetele sem lehet kérdéses…
Jaroussky kontratenorja és Baráth Emőke szopránja harmonikusan csendül össze. A felvétel kidolgozottságán érződik, hogy perfekcióra törekedtek. Talán csak a stúdióviszonyok között megvalósított kiegyensúlyozott hangzási arányok értékelése mellett a dinamikai skála szélességét keveselljük. Az intenzitásra való törekvés közben mintha elhanyagolható szempont lett volna a hangzás terének megtervezése és realizálása.
