Pincéből tódul a ragyogás

|

Orbán Bori Piaf-estje

Fehér, áttört csipkeruha, vékony alak. Hja, ő még felvehet ilyesmit.

orbanbori

Orbán Bori

Sokfelé elvetődik a magamfajta kalandor zenerajongó. Józsefváros sötétjébe, Terézváros sűrűjébe, nagyjából oda, ahol bulinegyed híján Krúdy Gyula is kalandozott a múlt évezredben. Edith Piaf estet hirdet a net, egy alig ismert, tehát még jócskán pályakezdő énekesnő nevével. Piafot rengetegen élesztgetik az utóbbi időben. Nem mintha rászorulna, mert ő ugyancsak halhatatlan. De ha egyszer valamiből divat lesz!

A kíváncsiságom győzött a beidegződéseim fölött. Elmentem meghallgatni Orbán Bori estjét. Az előjelek nem a legjobbak. Szűk és meredek lépcsősor visz lefelé, no, nem az alvilágba, arra ráérünk még. Zenés bárnak hirdeti magát a szórakozóhely, odalenn pár ember lézeng, hozzám hasonló életkorú közönség, sehol semmi underground feeling. De hát Piafhoz nem is illene az a hangulat.

Nem is késnek sokat a kezdéssel. Negyedóra múltán már szól a dal, a francia sanzon királynőjének számai egy hasonlóképp törékeny, ám nagyon fiatal lány tolmácsolásában. Találgatom az életkorát; a trafikban biztos elkérnék a személyijét, ha cigit akarna venni. Fehér, áttört csipkeruha, vékony alak. Hja, ő még felvehet ilyesmit. A teremben nagyjából 5 Celsius fok, fűtés óne. Nézőszám: 6, azaz hat személy. Szűk családi esemény. Úristen, hová keveredtem!

De zene van, Piaf van, show van. Az Orbán Borit szintetizátoron kísérő fiatalember (Pánczél Kristóf a neve) lelkes játéka, széles gesztusai még a harmincadik sorban ülőket is magával ragadná, ha lenne harminc sor, ha lenne annyi hallgatója az estnek. Merthogy az énekesnő ezt érdemelné. Percekig azon álmélkodom, honnét jön ez a mezzo és alt közötti hangszín ebből a szilfid női alakból. Franciául énekel természetesen, a dalok az eredeti nyelven szólalnak meg. Ritkásan a „pánczélos” zongorakísérő is dalra fakad, a változatosság kedvéért magyarul dalol, Orbán Bori közben félrevonul, mint akit a nyelvtanára a sarokba állított, mert nem pörgette elég hitelesen, franciásan a r-eket.

Beáll a didergetős szünet, tűnődöm, hogy elhúzom a csíkot, eleget fáztam, de aztán győz bennem a kíváncsiság. Nem volt ez olyan rossz, hogy szöknöm kellene. Inkább egy Gordon gin a bárpultnál – s ez most nem a reklám helye, fagyhalált előző életmentő cselekvés.

S a szünetben tényleg történt valami. Orbán Bori – nálam nem Borbála, mert az nagyon pattogós, felnőttes hangzású – megtáltosodik. Addig szinte feszes vigyázzban énekelt, ahogy legtöbbször Edith Piaf is. De róla tudjuk, hogy azért, mert szakadt fellépő ruhája hibáit takargatta a kezével. Orbán Bori ruhája azonban hibátlan, jól illik a figurájához, az idetévedt diáklányt formázó alkatához. Orbán Bori játszani kezd, nemcsak énekli mélyen átélt szenvedéllyel az eredeti sanzonokat, de arcával, kezével, minden porcikájával ide varázsolja ebbe a szűkös pincébe Párizst, Piafot, az ötvenes-hatvanas évek szerelmetes világát. Jönnek a legismertebb slágerek, Himnusz a szerelemről, Nem bánok semmit, Padam, padam. A Mylord kezdő zongorafutamaira kirántja az állványból a mikrofont, és el is játssza a szerelmes könyörgést, a múltra emlékezést – más híján, a zongoristájának. A csoda pillanatai ezek: a beteg, különféle ajzószerekkel élő és egykoron ebben az állapotában színpadra lépő világhírű sanzonénekesnő újjászületése egy Ó utcai pincebárban, Pesten, a hatodik kerületben. Orbán Bori átlényegül, hófehér angyalként lebeg egy képzeletbeli időben, szenved, könyörög az igaz szerelemért, ami oly keveseknek adatik meg. Talán neki, itt és most, percekre. Meg nekünk is, a hallgatóinak, legalábbis jómagamnak.

Szinte menekülök a végén. Lopom, viszem magammal a csodát, nehogy elillanjon. Őrzöm a tüzet, amíg lehet. Ide nem kell taxi, a város közepén vagyunk. A késő esti Combinón sok-sok párkereső, boldognak nemigen látszó ifjú lány és fiú, Orbán Bori kortársai. Ha tudnák, mit veszítettek ma este.

CÍMKÉK: