Ariadné Naxoszban – háromszor
Vannak zeneművek, amelyek első hallásra lenyűgözik a hallgatót, másokért meg kell küzdeni.
Richard Strauss
A koncerttermi előadásokon sok múlik az előadóművészeken, az operák, ezek a komplex darabok még inkább kiszolgáltatottak, a rendezés akár egy életre is képes elvenni az érdeklődő kedvét. Hatásos gyógymódnak bizonyul ilyenkor a szembesítés, előadókat és rendezőket a művekkel, s kiderül, hogy sikerült-e a nézőnek, hallgatónak a kapcsolatteremtés a kompozícióval. Tudva az akadályoztatási lehetőségekről, érdemes ugyanazt az operát több rendezésben/színrevitelben megtekinteni, s nagy valószínűséggel győzedelmeskedni fog a zene.
Richard Strauss korántsem tartozott az önbizalom-hiányos szerzők közé, sőt. Mégis, előfordult, hogy hagyta magát meggyőzni környezetétől, akiktől az első visszajelzéseket kapta.
Így történt az Ariadné Naxoszban esetében is. Hiába állította librettistája, Hugo von Hofmannsthal, hogy „a bőrömet viszem érte a vásárra, hogy csak a színdarab és az opera párosításával érvényesül az igazi hatás”, a kedvezőtlen fogadtatás után Richard Strauss átdolgozta az operát. Az 1912-es stuttgarti verzióról lemondva, átstrukturáltan került színre, s ezt a verziót játsszák 1916 óta szerte a világban. Azaz, játszották egészen 2012-ig, amikor is főnixmadárként feltámadt az ősverzió, igaz, nem historizáló törekvéseket elégítve ki, hanem újragondolva. A Salzburgi Ünnepi Játékokon fergeteges tetszésnyilvánítást kapott a „salzburgi verzió”, Sven-Eric Bechtolf rendezése.
De addig „csak” a szerzői átdolgozást ismerhettük. Ismerhettük? Az átdolgozás egyik indokául a terjedelem szolgált; a komponista eltekintett az alapszituációtól, miszerint Molière Úrhatnám polgárának szalonjában játszódnék az opera (színház a színházban), éspedig egyidejűleg egy commedia dell’ arte társulat vidám produkciójával (szigorúan korlátozott időtartamban, hogy kilenc órakor kezdődhessék a tűzijáték…). Ehelyett terjedelmes előjátékot követően (amelyből értesülünk az előadást megelőző problémákról, konfliktusokról) halljuk a tényleges operát. De valljuk meg, a végére elbizonytalanodhat a közönség: a színpadi szituációbeli operát halljuk-e, vagy Strauss épp azt komponálta meg, hogy a deus ex machina megváltoztatja a végkifejletet. Nyitott kérdés, amelynek feltevését és megválaszolását a mindenkori rendezés befolyásolja…
Tehát, a közismert verzióról. Nincs könnyű helyzetben, aki operakalauzból elolvasva a cselekményt, ugyanazt várja a színpadon, hiszen az előjáték is a Strauss-mű része. Érdemes (akár az első „élő” találkozás előtt) videofelvételekről ismerkedni az olvasatokkal. Szerencsére a hangfelvételpiac gazdag, bőven lehet válogatni.
Mindenképp érdemes megtekinteni a Metropolitan Opera felvételét, amely egyfajta etalonnak tekinthető. 1962 óta szerepel ez az opera a Met műsorán, elsőként Karl Böhm vezényletével ismerhette meg a közönség. Amikor tévéközvetítésre került 1988 márciusában, immár negyedszázados előadói múltra tekintett vissza. Ekkor új, teljességében amerikai erőkből álló szereplőgárda vitte sikerre – ezt a felvételt népszerűsíti a DVD-felvétel (Deutsche Grammophon 073 028-9). A komponista parádés szerepe Tatiana Troyanosnak, a Prológus főszereplője, aki megannyi zenefilozófiai, moralizáló gondolatot fogalmaz meg szólamában. Játéka elhitető erejű, érdeklődéssel várjuk „művét”.
Szituációk, jellemek, vélemények csapnak össze, mindez egy színpadi játék aktualitásával – már itt „hódít” Zerbinetta, ezúttal a komponistát, akinek lelkizősen feltárja, hogy bár a színpadon kokottot alakít többnyire, a magánéletben, emberileg magányos, mély érzésű. Elhiszi neki a komponista (ettől kezdve nem zavarja, hogy komoly operájának magányt árasztó szigetén négy vidám szereplőtársával Zerbinetta is fellép), s a néző is hajlik afelé. Megjelenik a színen (hisztérikaként) a primadonna Ariadne is (aki viszont mély érzésű, magányos hősnőt alakít majd).
Az opera az operában valóban elhagyatott szigeten játszódik, ahol a vidám csapat megjelenése előtt Ariadné társa csak egy najád, egy driád és a visszhang volt. Jessye Norman remek alakítása a Wagner-énekesnői formátumú Ariadné, Kathleen Battle bűbájos, élettől kicsattanó Zerbinetta, elképesztően virtuóz barokk énektechnikával. Remek érzékkel következnek a tematikus szakaszok, a terjedelmes epizód sem borítja a képzelt opera menetét. James King Bacchusa betetőzi az amerikai mentalitású mesevilág-hangulatot – a kosztümös szereplők nyilvánvalóan „játszanak”, míg Zerbinetta érezhetően reflektál a boldogtalan nő életfilozófiájára.
A zene gyönyörű, James Levine irányításával ezer színben pompázik a (viszonylag kis létszámú) zenekar. De az egész inkább intellektuális örömet ad, a stílusjátékokkal, a szellemes-frappáns karakterekkel és zsánerekkel – sok az áttétel…
Nehéz elhinni, hogy ugyanezt a darabot látjuk a Zürichi Operaház produkciójában (ARTHAUS MUSIK 107 249). Ami továbbra is lebilincselő, az a zenekari hangzás, ami nem csoda, hiszen a 2006-os felvétel dirigense Christoph von Dohnányi. Az énekesekkel sem lenne baj – de az egész… Az udvarmester szerepében Alexander Pereira – az Operaház akkori intendánsa – sziporkázik, korántsem 19. századi stílusban utasítja a mecénás szerepében tetszelgő gazdag főúr alkalmi alárendeltjeit (s megjelenik majd az opera végén is, protokolláris rózsacsokorral honorálva a primadonna teljesítményét).
A komponista nadrágszerepében Michelle Breedt legfeljebb hisztérikusságáért emlékezetes, Zerbinettaként Elena Mosuc angolnaként siklik ki a jellemezhetőség keretei közül, játéka nyilvánvalóan rendezői utasítások perfekt megvalósítása. Az igazi gondot a tényleges opera jelenti. No, nem azért, mert egy étteremben zajlik, ahol najád-driád-ekhó pincérlányok szerepelnek, de az már nehezen kezelhető, hogy Ariadné (Emily Magee) oly mértékben maga alatt van, hogy alkoholizál, marokszám tömi magába a gyógyszereket, alig(ha) tud kommunikálni, azaz kiszámíthatatlan, mit vesz észre a környezetében történő dolgokról. Nem csoda hát, hogy Zerbinetta jelenete a bravúráriával központi jelentőségre tesz szert. Az a jelenete, amely során a kegyeiért versengő társai relikviaként (az asztalterítő takarásában) cipőt, retikült és bugyit zsákmányolnak tőle, mielőtt választottjával, Harlekinnel elvonulna, kifejezetten ízléstelen.
De hát úgy tűnik, nincs Claus Guth-rendezés narkó és hasonlók nélkül… Majd megjön Bacchus, átszellemülten a Circénél töltött idő élményeitől, s a vakvilágba énekel, nyilván úgyszintén tudomást sem véve környezetéről. Így Ariadné halálvágya nem több vizionálásnál, és szó sincs tartásról, az örökre-összetartozásról, melyet csak a halállal való kötelék válthat fel. És hogy a végén „összejönnek”, habár csak jelképesen, hiszen az, hogy Ariadné alaposan kiütötte magát, aligha okozhat katarzist. Ezt a videót érdemes audiofelvételként kezelni, s hallgatni csupán.
Végül, de korántsem utolsósorban, megjelent a salzburgi verzió, amely ugyan tényleg hosszabb, de ezt a néző-hallgató aligha veszi észre. Csak annyi kell a maradéktalan élvezethez, hogy valaki értse a német szöveget, vagy a feliratok valamely nyelvét (SONY Classical 8 88430 05749 4). Ezt a felvételt látni kell. Minden érthető, a színpadkép remek, a stílusjátékok nemcsak a hangzásban, hanem a látványban is megjelennek. Vidám színdarab az Úrhatnám polgár, a komédiának az a nemes fajtája, amikor nem lenézi a szereplőket gyarlóságuk miatt a közönség, hanem örömmel emelkedik felül azokon.
Monsieur Jourdainként fergetegesen komédiázik Cornelius Obonya. Az opera is egy csoda, külön érdekesség, hogy a zürichi előadás Zerbinettáját és Ariadnéját látjuk viszont – de mennyire másként. Itt nemcsak lehet, de kell is őket szeretni, megértéssel mindkét életvitel és szemlélet iránt. És amikor Jonas Kaufmann párducbőr öltözetben megjelenik Bacchusként, az betetőzése az élményeknek. Itt valóban megtörténik a „félreértés”, mármint hogy halálistennek véli Ariadné a jövevényt, s követhető az a folyamat, amelynek során az életigenlést magáévá teszi.
Az eredeti verzió, amely 1912. október 25-én hangzott el csupán, továbbra is Csipkerózsika-álmát alussza. Vélhetőleg a salzburgi verzió, azaz a rendező Sven-Eric Bechtolf leleménye az a további keret, amely színpadra állítja Hofmannsthalt is, aki baráti támasza, mivel többre nem számíthat, egy életkedvét vesztett hölgynek – akit bevon a játékba, melynek így további „nyeresége”, hogy nemcsak Ariadnét vonzza bűvkörébe Bacchus, hanem Hoffmansthal korábban szemérmesen kifejezésre jutatott érzései is meghallgatásra találnak. Mesék meséje.
E felvételen a Bécsi Filharmonikusok anyanyelvi szintű Strauss-interpretációja teszi teljessé az élményt (dirigens: Daniel Harding).
