Októberi csodamatinék

|

Ránki Fülöp, Concerto Budapest…

Akinek annyi jó kevés, amennyi az évadkezdet októberi hangversenykínálatában szerepel (néha az egyidejű érdekes-értékes rendezvényekkel nem könnyű választás elé állítva a mindenre éhes érdeklődőt), kulináris élvezetként zenei előételekből is csemegézhetett.

2021.10.23. Korossy Quartet

Igencsak áttekintőkészség-fejlesztő évadkezdetre tekinthetünk vissza: a papírformátumot kedvelőknek szinte külön program volt levadászni az itt-ott szórványosan hozzáférhető programokat, miközben a neten szörfözőknek a leghatásosabb keresőprogramok kitalálása okozhatott némi fejtörést. Mind a rendezők-szervezetek tervezett kalendáriumai, mind az esemény(ek)hez kapcsolódó kínálatok sok egyszeri élményforrással kecsegtettek – néha az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egyazon hangverseny több prospektusban is helyet kapott. Ezek közé tartozott Ránki Fülöp zongorakoncertje a Régi Zeneakadémia kamaratermében. Október 11-én szombaton zsúfolásig megtelt a terem, és minden jelenlévőt áthatott az a megilletődöttség, amelyet mindig valamiféle „többlet”, előre nem várható „meglepetés” vált ki. Aki eljött a Liszt Ferenc és Saint-Saëns műveiből összeállított (tehát ismert és széles körben ismeretlennek számító művekből álló) programra, minden bizonnyal hallotta már a Zeneakadémia doktoriskolájának koncertező művészként ismert hallgatóját. Magas elvárás-szinttel érkezhetett, és szinte biztosra vehette, hogy várakozásában nem fog csalódni. És ez így is volt. A többlet-ajándék a hallgatnivaló globalitás-élményéből adódott. Végigolvasva a műsort, látszott: nagy formátumú elképzelés szülötte. A felépítés ívét tekintve „tükörszimmetrikusnak” tűnt (zenei megközelítéssel: hídformára emlékeztetőnek), lehetett is morfondírozni azon, szünettel vajon hol szakítható meg. (A megoldás: sehol – egyvégtében játszotta Ránki Fülöp.) Mivel a különböző előzetesekben némiképp másként szerepel, érdemes megörökíteni a ténylegesen elhangzottat: Liszt: Dante-szonáta, Liszt átiratában Saint-Saëns: Haláltánc, három tánctétel Saint-Saënstól (két g-moll mazurka között a Valse nonchalante), Liszt:  2. Mefisztó-keringő, végül a Két legenda.

A 27. évében járó művész gigászi feladatra vállalkozott, ami két irányban is tiszteletet parancsoló: az egyes kompozíciók perfekcióra törő (s azt elhanyagolható hibaszázalékkal meg is valósító) előadására, valamint arra, hogy mindezt egyvégtében valósítja meg. Elképesztő biztonsággal kell tudni az egyes darabokat ahhoz, hogy sikerüljön a különleges fizikai teljesítmény, az erőnlét-próba. Ez utóbbira ráadásul csupán „élőben”, koncertlégkörben kerülhet sor. Ránki Fülöp képes volt arra, hogy ezt a csodát úgy tálalja a közönségnek, hogy a hallgató mindenkori jelenidőben gyönyörködjék a felcsendülő zenében, fáradhatatlanul. Kétségtelen, hogy ilyen élmény csak akkor jöhet létre, ha a zongoristán nem érződik a fáradtság legkisebb jele sem – ez történt az emlékezetes délelőttön. Az élmény nagyszerűségéhez hozzájárult az a különleges prizmahatás, amelyet a látvány és a hangzásélmény kettőssége idézett elő.

Ránki Fülöp          Fotó:  Zeneakadémia

Kijön egy kedves fiatalember, ingben-nadrágban (a hagyományosan ünnepélyesnek tekinthető fehér ing mellőzésével), otthonosan, mintegy matinéformátumot sejtetve, és olyan produkciót hoz létre, amely „nagykoncerten” is megállná a helyét. Számonként (a rövid tételeket ciklussá fogva össze) meghajlás esetleg alig észrevehető mosollyal, kivonulás-visszatérés, olyan változatlan ismétlődéssel, hogy a sokadik bejövetel semmiben sem különbözik az elsőtől. Mondhatni, fáradhatatlanul – egyszersmind magától értődő természetességgel. És a végén az elmaradhatatlanul kedves (családilag örökölt) mosoly, egyfajta belső elégedettség jeleként.

Nemes szándék valósult meg október 23-án, amikor fesztivállá sűrítve korábbi, „Magyar kincsek” címmel meghirdetett hangversenysorozatát, öt rendezvényből álló, egész napos programot szervezett a Concerto Budapest a Zeneakadémiára. A zenekar a nyitó- és záróhangversenyen lépett fel, lehetőséget adott két további zenekarnak (Óbudai Danubia Zenekar, Pannon Filharmonikusok), a középső műsorban pedig a Söndörgőt és ifj. Sárközi Lajos zenekarát állítva a pódiumra. Az előadói cél megvalósult, de némiképp csökkentett hatásfokkal – mert a mindennapi élettől elvonult/elvonatkozó idealistának kellett lenni ahhoz, hogy ne mérjék fel: az 1956-os ünnepnap programjában viszonylag kevesen szorítanak helyet zenei élménynek.

A fesztivált nyitó „Magyar népi hangszerek” címmel meghirdetett matiné élményében mindenkinek részesülni kellene! Voltaképp Dubrovay László szerzői koncertje volt – a szerző gazdag, sok műfajt felölelő életművéből kaptunk ízelítőt, speciális szempontú válogatással.

Kezdődött egy elektroakusztikus kompozícióval, a Magyar hangtájakkal. Az éppen két évtizede készült felvétel kivételes atmoszférát teremtett. Látvány híján erőteljes „hallásgyakorlatot” jelentett a közönségnek. Ezúttal jogos volt akár a behunyt szemmel történő zenehallgatás is, mivel úgy még inkább érvényesült a zene fantázia-jellegű életkép-programja. Mintha kísérőzenét hallottunk volna, melyhez fantáziánkkal szolgáltatunk magunknak további dimenzióként látvány-világot. De érdemes volt nyitott szemmel is hallgatni, ismeretlen és ismerős hallgató-társakkal teremtve alkalmanként szemkontaktust, a „te is hallod?” rácsodálkozás-élményét megosztva. Miközben évszázados múltra tekint vissza az építészetnek mint megfagyott zenének az említése, érdemes rámutatni, hogy az elektroakusztikus kompozíciók esetében szinte megfordítható ez a mondás: a zenemű mintegy épületté jegecesedett. Nem kétséges: „mobil” építménnyé, hiszen hordozható, sokszorozható  – ám csakúgy, mint az épületek esetében, ezúttal is csupán a konkrétan realizált lehetőséggel tud kapcsolatba kerülni a potenciális „fogyasztó”. Amíg tehát a hagyományosan megkomponált művek esetében a kettős záróvonal meghúzásával a maga részéről a szerző önálló életre bocsátja a kompozíciót (amelynek hosszú utat kell bejárnia, különböző akadályokkal és buktatókkal, amíg eljut a „címzetthez”,  a hallgatóhoz), az elektroakusztikus darab élettere afféle konzervdoboz, amelyet minden egyes fogyasztáskor újra kell nyitni. Szavatossága nem jár le, de könnyen hátrasodródhat a potenciális repertoárdarabok mögé. Hacsak nem jelenik meg hangfelvételen, vagy műsorszerkesztéssel nem kerül adásba (elsősorban rádióban), észrevételen marad. Most őszinte rácsodálkozást és örömet váltott ki a kis számú, de lelkes közönségből. Bárcsak olyanok is részesei lehettek volna, akik a gyakorlatban is tenni tudnak valamit azért, hogy a hasonlóan érdeklődésre számot tartó kompozíciók megkapják a nekik kijáró lehetőséget az ismerté váláshoz!

És ezt még fokozni is lehetett! Vonósnégyessel lépett pódiumra Kiss Gy. László, akinek az általa mesterfokon megszólaltatott hangszerek közül a legújabb aktuális kedvence a tárogató. Dubrovay László Tárogatókvintettjében ráadásul az a helyzet, hogy a vonósnégyes (ezúttal a Korossy Quartet) olyan játszanivalót kapott, amelyben kamatoztathatják vonósnégyes-tapasztalataikat, ráadásul olyan élményhez jutottak, hogy autentikus népzenei hangzásokat hozhattak létre a tárogatós partnereként. Kiss Gy. László játékában évi rendszerességgel az Óbudai Társaskörben lehet gyönyörködni, és hozzájutnak mindazok, akik sikeresen rátalálnak (többségükben koncertet-megörökítő) CD-felvételeire. (És persze, rendelkezésre áll az internet is…) Ebben a háromtételes műben is haszonélvezői vagyunk annak az alkotói kíváncsiságnak, amely a szerző szólóhangszerekre komponált sorozatát eredményezte. De amíg azokban nemritkán meghökkentő (néha akár groteszk) effektusokig jut el, a kvintettben – ahol nem a tárogató lehetőségeinek a feltérképezése a cél – olyan játszanivalót komponált a fúvóshangszerre, amellyel egyértelműen polgárjogot nyert a népi hangszer a hagyományosan műzene-játszásra hivatottak között. Külön öröm, hogy az ünnephez – ne feledjük, a koncertsorozat címe: Magyar kincsek ünnepe – erdélyi népzenei összeállítással járult hozzá Kiss Gy. László, hangszerének lehetőségeit feszegetve a virtuóz díszítésekkel. Ezúttal is szünet nélkül követték egymást a műsorszámok – a gyors átrendezést követően a Concerto Budapest foglalta el a pódiumot, hogy a Millenniumra készült, a zenekarnak (akkor Matáv Szimfonikus Zenekar, Ligeti Andrással) ajánlott Concerto népi hangszerekre és zenekarra című kompozícióval teljesítse ki a programot. A nagy létszámú együttes betöltötte a pódiumot, a vonósok előtt karéjban kapott helyet a szólisták kis csoportja (Juhász Zoltán – erdélyi furulya, tilinkó, Lányi György – Duda, doromb, Szalai András – cimbalom, Németh András – tekerőlant). Most teljesedett ki a „hangtáj-élmény”: ezúttal láthattuk is a hangszereket, amelyek különleges (néha speciális) hanghatásokat is adtak. Keller András igényes hangzásképről gondoskodott, a ritkán hallható mű megszólaltatásában mindenki látható örömmel vett részt. De szilárd meggyőződésem: nem csak a ritkaságélmény miatt játszották szívesen ezt a művet.

Üdítő esemény volt ez a mintegy másfél óra – élményszerű ismeretanyag-szerzéssel a háttérben, és megerősödve abban a meggyőződésben, hogy a zeneművek életét elsődlegesen a megszólaltatás adja. Mert e közlések révén gazdagodik zenei „szókincsünk”, akár az értő előadást, akár az értő hallgatást illetően.

CÍMKÉK: