Netrebko

|

Anna Netrebko Budapesten

Kevés olyan név van, amely reklámkampány nélkül is garantálja a teltházat. Ezek közé tartozik „az isteni Anna” – miként előszeretettel nevezték a rendezők (is), amikor berobbant a nemzetközi zenei életbe. Igaz, neve az utóbbi hónapok során gyakran szerepelt hírekben, leginkább politikai és művészi szempontok ütköz(tet)ésekor – de korántsem a szenzációhajhászás vonzott érdeklődőket szeptember 25-én az Andrássy úti palotába.

Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház

Nem először lépett fel fővárosunkban Anna Netrebko, a Magyar Állami Operaház Zenekarával pedig külföldön is volt közös fellépése – ám ezúttal került fel nemzetközi hódításainak térképére a Magyar Állami Operaház (felújított) épülete. Romantikus zongorakíséretes ária- és dalestjén a 2017 óta rendszeres kísérőjeként számontartott Pavel Nebolsin mellett két közreműködő szerepelt: a mezzoszoprán Elena Maximova és a 17 éves svájci hegedűs, Kurt Mitterfellner.

Zongorakíséretes ária- és dalesthez pódium dukál, ám Netrebko megjelenésével visszakapta igazi lényegét az Operaház színpada: a minimális (ám hangulatteremtő, ízléses) díszlet előtt látványértékűen elevenedett meg valamennyi műsorszám: Netrebko önfeledten vette birtokba a rendelkezésére álló teret, s ezáltal műfajilag egymás közelségébe hozta az áriákat (kettősöket) és a dalokat. Azon korántsem csodálkozunk, hogy operák zárt számainál „hozta” a színpadot, az viszont a dalirodalom barátai számára is újdonságot jelent(het)ett, hogy a rövid lélegzetű kompozíciók esetében nemcsak hangulatokat, zsánereket keltett életre, hanem meg is jelenítette azokat. Ugyanakkor semmi „túlzás”, modorosság nem volt abban, hogy a hagyományostól eltérően nem „földbe gyökerezve” énekelte a dalokat, hanem érzelmi-indulati tartalmukat mintegy mozgással is kivetítette. Az öröm, a boldogság megtestesülése volt olykor, máskor a szenvedély mozgatta – miközben olyan perfekcióval énekelt, ami stúdiófelvételen, mikrofon elé rögzülten is kivételes teljesítmény lenne.

Megcsodálhattuk az áradó, telt hangot         Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház

A műsorról előzetesen digitális formában értesülhettünk – akinek nem volt internetes elérhetési lehetősége, „zsákbamacska”-tulajdonosként jött, és számról-számra bontakozott ki előtte a program. Amely minden tekintetben „vegyes”-nek mondható, ám mégsem tűnt eklektikusnak vagy kaleidoszlópszerűnek. Oly spontán közvetlenséggel sorjáztak a számok, mintha ott és akkor állt volna össze, afféle kedvencek fűzéreként. Nem lehet tudni (s voltaképp mindegy is), vajon kifejezetten erre az estre készült az összeállítás, vagy többször is előadásra kerül. Mindenesetre, a változatosság is gyönyörködtetőnek hatott, habár korántsem a folyamatokat követtük, hanem az önmagukban is élményszámba menő művekben/részletekben gyönyörködtünk. Vagy még inkább: abban a tüneményben, akiből úgy áradt az őszinte öröm, hogy már azzal bűvkörébe vonta közönségét.

Úgy áradt az őszinte öröm, hogy már azzal bűvkörébe vonta közönségét         Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház

Időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy reálisan megállapítsuk: „vérprofi” előadást láttunk, ahol a spontaneitás sem lett a véletlenre bízva – de különösen tiszteletreméltó ez a perfekt produkció olyan művész részéről, akinek nagyívű pályáján parányi alkotórésznek számított ez az est, amellyel a hallgatóságnak felejthetetlen élményt adott.

Kétnyelvű feliratozás a színpad felett, választható nyelvű szöveg a kis monitorokon, amelyről az előző sor székeinek háttámláján lehetett követni a hallottakat – de ugyan ki bogarászta volna az apró betűket, amikor egyszeri látvány kínálkozott? A kivetített feliratból is a legtöbb figyelem a konferálásnak (szerző neve, és a cím) jutott – mert Netrebkót nézni (is) kellett, mintegy retinára rögzítve a jelenséget.

Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház

Mondhatni, a szöveg követése nélkül is biztosan tájékozódhattunk a különböző nyelven énekelt számokban, jóllehet, a dalok javarésze újdonságnak hatott még a vox humana kedvelői számára is. Cilea Adriana Lecouvreurjéből a címszereplő I. felvonásbeli áriájával kezdődött a műsor, Charpentier Louise-ének áriájáig Rahmanyinov, Rimszkij-Korszakov, Richard Strauss és Debussy dalaiból hallottunk, azt követően Csajkovszkij-dal vezetett Leoncavallo zenéjéhez (Nedda Madárdalához és a gyakran ráadásszámként énekelt Mattinatához). Ez utóbbira szépen rímelt a meghirdetett műsor – ugyancsak ráadásszámként elhíresült – búcsúdala, Tosti Szerenádja. A második rész Csajkovszkij zenéjével kezdődött (kettős A pikk dámából), Rimszkij-Korszakov, Rahmanyinov, R. Strauss további dalai közé iktatva egy Dvořák-dal, a nagyívű folytatás pedig Saint-Saëns (Sámson és Delilából Delila I. felvonásbeli áriája) és Offenbach (Barcarolle a Hoffmann meséiből) zenéjét idézte, hogy a befejezést „valami más”-sal készítse elő: Baby Doe Ezüstáriájával (Douglas Stuart Moore).

A publikum jelentős része valószínűleg először hallotta „élőben” Netrebkót – de akinek volt szerencséje több operaelőadást is látni vele, még annak is szívenütő élmény volt ez a dalest. Utólag „hitelesíti” mindazt a szépséget és színvonalat, amelyhez hangfelvételei által jutottunk – saját füllel hallva: aligha volt szükség ott a technika áldásos közreműködésére.

Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház

Megcsodálhattuk az áradó, telt hangot, amely mindig a legkisebb erőlködés nélkül szólt, és semmit sem veszített intenzitásából a leheletfinom hangzásoknál sem. Az énekmetodika mesterének kellene lenni annak kielemzéséhez, hogy a rezonáns üregek milyen alakítása szükséges esetenként egy-egy magánhangzó alakváltoztatásához. Azt viszont könnyen észre lehetett venni, hogy a különböző nyelveken, különböző hangkapcsolatokban mennyiféle árnyalata van egyazon magánhangzónak is – s hogy ezt az árnyalatgazdagságot a hangulatok, karakterek pregnáns visszaadása érdekében káprázatosan használja.

Partnerei érezhetően tudásuk legjavát adták, érezhetően megbecsülték, hogy Netrebko muzsikus-társai lehetnek. Netrebko kedves gesztussal mindig juttatott nekik is a frenetikus tetszésnyilvánításból.

Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház

Minden zenei perfekció mellett legalább annyira élményszerű volt, hogy a (néha már táncnak ható) mozgás sohasem tűnt öncélúnak – miként a dallam a prózai szöveg „felfokozottságát” hivatott megjeleníteni, további fokozatot jelentett a hangulatok-szenvedélyek „térbeli” megjelenítése. Közvetlenség, természetesség, személyesség – ilyen tételeket is felsorolhatunk a kiváló művészi teljesítmény sajátosságai között.

És külön köszönet jár a művészeknek, akik három ráadással ajándékozták meg a hálás közönséget – fáradhatatlanul.

CÍMKÉK: