Az idei szabadtéri Beethoven-hangversenysorozatról
A hazai Beethoven-kultusz központja lett ez a hely, ahol éppen hatvanegy éve rendeztek először szabadtéri hangversenyt a mindenkor népszerű komponista műveiből.
Ludwig van Beethoven
Gyakran időzött a Brunszvik-család vendégeként Martonvásáron, majd Pásztor János 1927-ben készített szobraként állandó vendég a parkban található tó szigetén. Mondhatni, vendéglátó, hiszen a hazai Beethoven-kultusz központja lett ez a hely, ahol éppen 61 éve rendeztek először szabadtéri hangversenyt a mindenkor népszerű komponista műveiből. A panteista (de legalábbis panteisztikus nézeteket hangoztató) szerző ily módon sokak szemét nyitja rá a környezeti szépségekre – mondhatni, poliesztétikai élményt jelent minden látogatás.
A vendégváró szobor „élettörténete” kalandos, hiszen az 1927. május 22-re tervezett ünnepélyes szoboravató elmaradt, s annak megkésett pótlására csak 1954 szeptemberében került sor, amikor a II. világháborúban megsérült mellszobor újrafaragott fejjel foglalta el helyét a szabadtéri színpad hátterében. Kitörölhetetlenül él bennem a gyermekkori látvány-élmény, ahogyan kiragyogott a hangverseny során ránk sötétedő időben a fehér terméskőből készült szobor. Az idő vasfoga azóta rendszeresen kóstolgatja, az időjárás nyomai is éreztetik hatásukat. Mostanság ettől talán méginkább „Kővendég” – habár korántsem kelthet hasonlóképp emlékezetes vizuális élményt.
De a Beethoven-szobor egyfajta „szellemiséget” sugall, s aligha lehet véletlen, hogy az évenként megrendezett augusztusi hangversenysorozat népszerűsége töretlen az idők folyamán. Az Állami Hangversenyzenekar nyáresti hangverseny lehetőségét megörökölte a Nemzeti Filharmonikusok nevet viselő utód-együttes, és a több-kevesebb rendszerességgel visszatérő vendég nem tud betelni az ismétlődő élménnyel, miközben mantrázza a megválaszol(hat)atlan kérdést: nyaranta miért csak mindösszesen három estre kerül sor?
„Beethovennel a szabadban” – ezzel a címmel hirdették az idei hangversenysorozatot, és nem túlzás azt állítani, hogy a környezet által kínált természetélmény atmoszférateremtő. A tavaly október 25-én átadásra került közpark funkciójú Brunszvik-kert új élményt jelent azoknak is, akik régóta ismerni vélték a parkot – és nem téveszti el hatását az Agroverzum Tudományos Élményközpontja sem. Múlt és jelen ad kezet itt egymásnak, s a szigeti színpadhoz közelítve régi-új örömmel gyönyörködünk az ősi fákban, amelyek törzsének átfogására csak csoportok vállalkozhatnak. Fények és árnyékok a vízen, majd a nézőtéren a lombokon átvilágító alkonyi napsugarak megunhatatlan látványa, és a várhatóan madárhangokkal dúsított zene várása már-már önmagában is élmény – és ehhez jön a mindenkori program. Amely esetében bátran kijelenthető, hogy „a nem mindegy is mindegy”.
Élménnyel töltekezni érkezik ide a népes hallgatóság – örvendetes, hogy valamennyi korosztály képviseletében. Többé és kevésbé ismert műveket egyaránt szívesen fogadva, mondhatni, eleve kritikátlanul – ámbár korántsem befogadói passzivitással. Mert a korábbi zenei élményekhez csatlakozó újdonságoknak ki-ki keresi a helyét, és egyazon produkció más-más „besorolást” kaphat.
Az idén Somos Csaba (a Nemzeti Énekkar karigazgatója), az elsősorban az operabarátok számára ismerős Halász Péter, és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar zeneigazgatója, Hamar Zsolt vezényelt egy-egy koncertet. A szünet nélküli, nagyjából másfél órás műsorok mindegyikében szerepelt szimfónia (a IV., a VIII. és az V.), a nyitókoncerten szerepet kapott a vox humana is (Szakács Ildikó énekelte az Ah! perfido – koncertáriát, és hallhattuk a Nemzeti Énekkar (és Ránki Fülöp) közreműködésével a Karfantáziát, a nyitány-műfaj képviseletében a második esten az Egmont csendült fel, és természetesen nem maradhattak ki a versenyművek sem (a második esten a III., c-moll zongoraversenyt Fejérvári Zoltán, a harmadikon a Hegedűversenyt Ábrahám Márta szólójával került előadásra).
A főszereplő a zenekar, amelynek életében visszatérő alkalmak ezek a szabadtéri estek – a karmestereknek pedig alkalmi lehetőség, hogy a szabadtér nehezen kiszámítható akusztikai körülményeit feltérképezve gondoskodjanak teljes értékű zenei élményről.
Mert itt minden más! Átértelmezendő a dinamikai skála, még inkább érdemes differenciálni az érzelmi-indulati töltéseket, külön figyelmet fordítva arra, hogy mindeközben a dallam-kíséret állandóan változó hangszerelésbeli viszonylatai jól érvényesüljenek. Hálás és hálátlan feladat egyszerre, hiszen a felkészülés egyetlen alkalomra szól, és a lelkes kísérletezések akár kétes eredménnyel is járhatnak. A műsorfüzet ismertetőiben leírott hangulatokat-karaktereket nem mindig hallhattuk, sőt, néha egészen más tónusban szólt a muzsika. Meglepetést jelenthetett néha a visszafogott dinamika, a „hősi”-heroikus Beethovent várók számára akár csalódást is jelenthetett például a zongoraverseny megannyi bensőséges pillanata.
Mindenesetre, a gyakran mikrofonnal-mikroportokkal kierősített, szinte természetellenes hangzás után itt és most örömteli volt a természetes hangszínek sokasága. Remélhetőleg a magas ingerküszöb által rongált hallás nem úgy válaszolt a pianók megannyi árnyalatára, hogy kellemes háttérzeneként fogta fel a műsort, hanem épp ellenkezőleg, odafigyelésre késztette a hallgatókat a gyakran pasztell-tónusú muzsikálás. Amire feltétlenül érdemes lett volna – elsősorban a karmestereknek – odafigyelni, hogy a versenyművekben szakaszonként tudatosan alakítsák a szólóhangszer és a zenekar arányát. Nemegyszer előfordult, hogy akkor is engedték a szólisták szólamát érvényesülni, amikor a legjelentősebb (tematikus) anyagot egy vagy több zenekari szólamra bízta a szerző. Ilyenkor a hangképzés intenzitásának növelése jótékonyan alakítja az összhangzást.
A szabadtár befolyásolja a figyelmet, a koncentrációt. Az előadókét és a hallgatókét egyaránt. Az előbbieken múlik, hogy hogyan alakul a közönség „befogadóképessége”, azaz megelégszik a „kellemes” kategóriával, avagy mélyebb érzelmi húrokat pendít meg a hallgatókban a zene.
Muzsikálni úgy érdemes, hogy hangzó életre keljenek a partitúrába (és szólamokba) zárt hangjegyekkel mindazok a többé-kevésbé megfejthető érzelmek-indulatok, amelyek közléssé válnak, és érzékenyen rezonáló befogadókra találnak napjaink embereiben is. Hogy a kellemesnél maradandóbb-intenzívebb élményekkel távozzunk – és várjuk a jövő évi folytatást.
