Mozartwoche: kettős jubileum

|

A Cappella Andrea Barca kitüntetése Mozart születésnapján

Aki egyszer is hallotta őket muzsikálni, csak bámulattal emlékezhet arra a kamarazenei kidolgozottságra, áttetszőségre, amely általános jellemzője az együttes hangzásának.

Fotó: Wolfgang Lienbacher

1956 óta, tehát Mozart születésének bicentenáriumától, Mozart születésnapja köré rendezve tartják a Mozartwoche elnevezésű fesztivált Salzburgban. A név kissé megtévesztő, amennyiben nem egy hétig, hanem 10 napig tart a programjában egy hétre bőséges kínálat (némely programok többszöri műsorra tűzésével). Az utóbbi időben ráadásul afféle „Mozart és…” („Mozart plusz) sorozattá lényegült át, jelentős helyet adva a mozarti életmű valamely szegmensére markánsan reagáló kortárs kompozíciók reflektorfénybe állításával (nemritkán a 20-21. századi szerzők kerek számú évfordulóinak figyelembevételével). Jelentősen megváltozott a helyzet, amikor az idei évtől Rolando Villazon lett a Mozartwoche intendánsa, aki ötéves regnálása idejére „Mozart lebt!” mottóval kizárólag Mozart-művekből összeállított programokat tervez (azért vannak „határesetek”, de a szándék nyilvánvaló).

Schiff Andrásnak, aki régóta rendszeres közreműködője volt a Mozartwochénak, akár szólistaként, akár Végh Sándorral és együttesével, a Cameratával zongoraversenyek szólistájaként, 1997-ben a Salzburgi Mozarteum Alapítvány akkori művészeti vezetője, Josef Tichy azt javasolta, hogy alakítson saját együttest. Így jött létre épp két évtizede az 1999 óta töretlen sikersorozatnak örvendő Cappella Andrea Barca. A név: Schiff András neve olasz fordításban. (Hogy sokan mindmáig azt hiszik, hogy valóban létezett Andrea Barca, abban maga Schiff András is „ludas”: mindmáig hivatkozási alapot képez 1999-es firenzei írása, az „Andrea Barca életrajza”, amely egyébként A zene a csendből jön című, magyarul is megjelent kötetében is szerepel.) A Cappella Andrea Barca tagjai közül sokan még Végh Sándor „neveltjei”, zenekarának egykori tagjai. Az utánpótlás, a fiatalok pedig ehhez a tradícióhoz zárkóznak fel (miként egykor az énekesfiúk sajátították el a gregoriánt).

A MÜPA közönsége is hallhatta, már 2010-ben a kitűnő együttest, amikor is Mozart születésnapjának előestéjén c-moll hangnemű Beethoven-Mozart műsorral ajándékozták meg a közönséget.

Aki egyszer is hallotta őket muzsikálni, csak bámulattal emlékezhet arra a kamarazenei kidolgozottságra, áttetszőségre, amely általános jellemzője az együttes hangzásának. Egyszerűen „mindent tudnak”: dalolva beszélnek a hangszerek (illetve a szólamok), társasági együttlét örömteli érzetét keltve. Schiff András hol karmesterként, hol a hangszere mellől irányítja őket, az ideális hangzáskép koordinátoraként. Mindennél erősebb az érzés: közös elképzelés valósul meg a hangzásképben. Tehát, nem „karmesteri koncepció” érvényesül, hanem a központi kontroll biztosítja azokat az aránybeli nüanszokat, amelyeket a saját helyéről egy-egy muzsikus – értelemszerűen – nem tud bemérni.

Fotó: Wolfgang Lienbacher

A természetesség az, ami kiváltképp lenyűgöző a hallgatóság számára. Mert ha ennyire „magától értetődő” minden, akkor hogyhogy oly ritkán találkozunk hasonló interpretációkkal? Ha viszont nem – márpedig a gyakorlat azt bizonyítja, hogy nem –, akkor honnan a tudásnak, tehetségnek, ízlésnek és empátiának ez a kimeríthetetlen tárháza? Ilyesmin persze csak egy-egy hangversenyük után elmélkedik, az élmény hosszan tartó hatása alatt a zenebarát, hiszen amíg muzsikálnak, az önkéntes figyelem maximumát váltják ki a közönségből. Nem lehet „nem figyelni” rájuk – pontosabban, az általuk közvetített muzsikára! Ugyanekkor ez a figyelem olyannyira spontán, hogy az odaadó hallgató szinte nem is tud róla. Egy-egy Cappella Andrea Barca hangverseny nézőtere ideális nyersanyagot biztosítana operatőröknek, akiknek különösebben fáradozniuk sem kellene, hogy ideális fotogén arcokat rögzítsenek, melyeken láthatóan tükröződik a zenei folyamatok érzés- és indulatvilága.

Az együttes „természetességének” további velejárója, hogy nem alakul ki körülötte „guru-légkör”, semmi pátosz nem lengi körül művészetét – ehelyett a jeles napoknak, csillagóráknak kijáró örvendezés hatja át mindazokat, akik eleve tudják, mit kapnak a művészektől.

Az idei Mozartwochén egymást követő két napon léptek fel a Mozarteum Nagytermében, ugyanazzal a Mozart-műsorral. Szólistájuk Cecilia Bartoli volt (akit már első könyvében úgy jellemzett Schiff András, hogy „okos, mint a Nap”), olasz nyelvű koncert- illetve operaáriákkal, köztük az érthetően ritkán előadott KV. 505-ös Recitativo és Áriával, amelyben a zenekari kíséret mellett obligát zongora társul az énekeshez (mondhatni, speciális kettősverseny-tétel énekhangra és zongorára, zenekari kísérettel). Schiff András zongora mellől irányította magas rendű kamarapartnereit két zongoraverseny (B-dúr KV. 450 és G-dúr KV. 453) megszólaltatásakor.

A második fellépésük Mozart születésnapjára esett (január 27.), s ekkor került sor az együttes művészi teljesítményének elismerését jelentő díj átadására. Az Arany Mozart-Medál (Goldene Mozart-Medaille) a Mozarteum Alapítvány legrangosabb kitüntetése. 1914 óta kapják meg azok a kiváló személyiségek illetve együttesek, akik illetve amelyek művészetükkel megkülönböztetett mértékben járultak hozzá a mozarti életmű megismertetéséhez és megszerettetéséhez. Schiff András már korábban megkapta, most pedig – az éppen a Mozarteum Alapítvány által rendezett Mozartwochénak köszönhetően életre hívott – együttese, a Cappella Andrea Barca részesült ebben a megtisztelő elismerésben. A Mozarteum Alapítvány elnöke, Johannes Honsig-Erlenburg gratulációját Rolando Villazónnak, a Mozartwoche jelenlegi intendánsának a laudációja követte. És, természetesen, a hálás közönség őszinte köszönetnyilvánításaként, tapsvihar.

CÍMKÉK: