A salzburgi Mozartwochéról (1. rész)
Az idei évben Mozart mellett Mendelssohn művei kerültek a központba, néhány hangverseny műsorán mindkettőjük kompozíciói szerepeltek.
Wolfgang Amadeus Mozart
„Azt mondom, Salzburg” – elsőként nagy valószínűséggel azt a választ kapom, Mozart, avagy Mozartstadt. A köztudatban ugyanis „Mozart városa”, akkor is, vagy ha úgy tetszik, annak ellenére, hogy Mozart több szempontból is nem véletlenül határozta el magát (az akkortájt kétségkívül merész elhatározásnak tűnő lépésre, hogy) Bécsben telepedik le. Tény, hogy az utókor Salzburgja sokat tesz azért, hogy kompenzálja a zseni művészetét.
A köztudatba került Mozartstadt folyományaként (kiváltképp muzsikuskörökből) érkezhet válaszként a Mozarteum, utalva arra az intézményre, amelynek neveltjei között szép számmal találhatóak magyar művészek is.
Kézenfekvő válaszlehetőség a „Salzburgi Ünnepi Játékok”, amely rendezvénysorozat az életre hívása óta mindent elkövet azért, hogy a változó időben is megőrizze elsőségét – még az időnként (idényjelleggel, divatáramlatok nyomában, avagy valamely új kezdeményezésnek köszönhetően) rendkívüli érdeklődésre számot tartó egyéb kulturális kínálatok tömkelegében is.
Jólértesültek tudhatnak a város általánosító-megkülönböztető címkéjéről is, miszerint Festspielstadt; ez arra utal, hogy az idők során mind több rendezvénysorozatnak ad rendszeresen otthont a város. Közülük szép múltra tekint vissza mind a húsvéti, mind pedig a pünkösdi Ünnepi Játékok, és hála a médiának, ezeknek nemcsak híre, hanem hangképe, ideális esetben számos programja is eljut a művészetkedvelőkhöz. Szándékosan nem csupán a zenebarátok felvevőközegét említem, hiszen – alkalmazkodva a módosuló igényhez és érdeklődéshez – a zenei súlypontú rendezvénysorozatok is gondoskodnak a társművészetek rangos jelenlétéről.
Kis túlzással azt állíthatjuk, hogy „mindig” vannak izgalmas, érdekes kulturális rendezvények Salzburgban, az ausztriai kultúrturizmus eme megkülönböztetett helyén. De nemcsak az talál értékes programokat itt, aki a „fesztivál” keresőszó nyomában tájékozódik. Van egy különleges rendezvénysorozat, amely elnevezésének megannyi „pontatlanságával” meglepetéseket kínál az új érdeklődőknek (azért csak az újaknak, mert aki egyszer már „feltérképezte”, az eleve meglepetéseket vár tőle).
Mozartwoche – e név hallatán valamiféle Mozart-koncentrátumra is gondolhatnánk, a gazdag életmű különböző műfajú darabjainak seregszemléjére. A naivabbak akár időtartamát is megtippelhetik, hétnapos terminusban. Nos, ezek a tippek nem bizonyulnak nyerőnek. Mert műsorát tekintve afféle „Mozart +”, tehát korántsem a zseni oeuvre-jének magányos (boldog) szigetét kínálja a hallgatóknak. Az utóbbi évtized(ek)ben mind erőteljesebben érvényesül az a „régi-új” kettősség, amely a magyar hangverseny-látogatók számára jó néhány kamaraegyüttesünk műsor-összeállításából ismert. Ami pedig terjedelmét illeti, tíz napos (erre az időtartamra kétségkívül nehéz frappáns meghatározást találni…), és általában január végén kerül megrendezésre (Mozart születésnapjának holdudvaraként, immár a bicentenáriumi 1956 óta).
Ami műsorát és előadóit illeti, aligha kell szerénykednie a „nagytestvérek” árnyékában. Sajátosságaként könyvelhetjük el, hogy gazdag programjával szinte eltereli a figyelmet földrajzi környezetéről – a Mozartwoche iránt érdeklődők nemigen terveznek művészeten kívüli programokat, jöjjenek a rendezvénysorozat egészére avagy csupán pár napra. A korrektség kedvéért tegyük hozzá, rendező szervként a(z 1880 óta működő) Stiftung Mozarteum Salzburg a gazdag hangversenykínálat mellett másfajta érdeklődésre is számít: kerekasztal-beszélgetésekkel és előadásokkal, valamint múzeumi programokkal. Az aktuális kínálat korántsem mechanikus szempontok nyomán alakul; ilyenkor remek lehetőség kínálkozik a Mozart-kutatás új eredményeinek széles körű ismertetésére, legyen szó újabb autográfok vásárlásáról vagy épp megszólaltatható állapotba hozott hangszerekről, amelyek egykor Mozart tulajdonában voltak.
A rendezvénysorozat „felelősei”: a Mozarteum Alapítvány művészeti vezetője, Matthias Schulz, valamint Marc Minkowski, a Mozartwoche művészeti vezetője. A tervek és elképzelések megvalósításához megannyi partner (köztük nem kis súllyal: szponzor) szükséges – és akkor már csak a véletlen játszhat szerepet néhány programváltozás erejéig (a január 22-én kezdődő sorozat Almanachjában található kiigazító információk a január 20-i helyzetről tájékoztattak).
Az idei évben Mozart mellett Mendelssohn művei kerültek a központba, mindkettejüknek voltak szerzői estjei, néhány hangverseny műsorán pedig mindkettőjük kompozíciói szerepeltek (több program meghallgatása során mindinkább egyetérthettünk Schumann-nal, aki Mendelssohnt a 19. század Mozartjának nevezte). A kortársak közül ezúttal a 100 éve született Henri Dutilleux-re irányították az érdeklődés reflektorát. Amikor e három szerző műveiből állt össze a műsor, érdekes módon akkor sem tűnt „szendvicsnek” a program.
A legnagyobb apparátust foglalkoztató műsoroknak a Grosses Festspielhaus vagy a Haus für Mozart adott otthont, de jutott zenekari hangverseny is a Mozarteum nagytermébe, s e helyszínekhez a Mozarteum Solitär elnevezésű színhelye, valamint a Mozart-lakóház Tanzmeistersaalja társult. Az elméleti programok helyszíne a Mozarteumban a Wiener Saal volt, a filmvetítésekre pedig a Mozart-lakóházban található Hang- és Filmarchívumban került sor.
Ezúttal sem törekedhetünk a kínálatnak a teljesség igényével történő áttekintésére, mivel többszöri átfedések vannak a műsorban (ezek annak ellenére sem küszöbölhetőek ki, hogy volt kétszer elhangzó program is). Az anyagi vonzatokon túl talán a szellemi befogadókészség is tiltakozna a hosszú távú intenzív igénybevétel miatt. A néhány napos intenzív zenehallgatás viszont élmények és tanulságok gazdag tárházát kínálta.
Felmerülhet a kérdés: milyen képzeletbeli közönség figyelembevételével készül a műsor-összeállítás? A válasz röviden meghatározható: igényes hallgatókra számítva. Ezt sejteti megannyi világhírű előadó neve – ugyanakkor korántsem sztárparádéról van szó. Rangot jelent bekerülni a Mozartwoche előadógárdájába, és komoly feladat megtartani a bizalommal előlegezett pozíciót, s bekerülni a visszatérő vendégművészek körébe – ez készteti a jobbára csak szűk körben ismert fiatal művészeket (is), hogy tudásuk legjavát adják. Mert a Mozartwoche számukra azt a lehetőséget rejti, hogy más salzburgi rendezvények munkatársai felfigyelnek rájuk, s hogy a közönség megtanulja a nevüket. A műsort illetően a központi kategóriát az érték jelenti; más kérdés, hogy a gazdag kínálaton belül gondolnak a szervezők a más ismert műveket újrahallgatni vágyókra és az érdekességek, ritkaságok kedvelőire egyaránt. Ez utóbbira szép példa az Acis és Galatea „trilógia”, amikor is egy műsorban hangzott fel Händel masque-ja Mozart és Mendelssohn átdolgozásával (sajátos megjelenése az „ugyanazt, de másképp” elvnek, melynél egyaránt érvényesül az ismétlésből/ráismerésből fakadó öröm és a változatosság gyönyörködtető hatása).
Előadófüggő, hogy a hallgató milyen elvárásokat támaszt. Jóllehet, mérhetetlen a zsenialitás, ám amikor jelen van, hatása alól aligha tudja kivonni magát bárki is.
Ugyan kit foglalkoztattak volna olyan részletkérdések, mint a korhű hangszerhasználat vagy az autentikus hangzásképre törekvés, amikor Sir John Eliot Gardiner irányításával az Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus tolmácsolásában felcsendült Mozart c-moll miséje (KV 427) és Requiemje? Az interpretációs emlékképek sem sokat befolyásolták a hallgatói magatartást: az itt és most élménye egyként megérintette a műveket többé és kevésbé ismerőket. Áradt Mozart muzsikája a Grosses Festspielhausban, akusztikus élményben is részesítve a közönséget. A teljesítmény azt a befogadói értékrendet hívta életre, amely hajlandó egyenlőségjelet tenni a mű és az előadás közé. Ennek a gesztusnak az a felbecsülhetetlen értéke, hogy sohasem abszolutizál: a legközelebbi, akár sok szempontból más, de hasonlóképp végiggondolt és következetesen kivitelezett interpretációt is képes ugyanígy feltétel nélkül elfogadni. Ilyenkor megszűnnek az okoskodó okvetetlenkedések a tempóválasztást illetően csakúgy, mint az apparátus nagyságát illetően. (Mozartnál maradva: „akinek ennyi jó kevés” – megtekinthette később a c-moll mise ugyancsak Gardiner-vezényelte stockholmi előadását filmfelvételről.)
/Folytatása következik/
