A zsenialitás evidenciái

|

Mozart összes zongoratriójának hangfelvételéről

Évszázadok óta alapigazságként könyvelhető el: Mozart zseni volt. Ugyanakkor a zsenialitás konkrétan, tényszerűen aligha kimutatható.

A hallgatók egy része abban a biztos tudatban ül le bármely művét meghallgatni, hogy zseni alkotását hallja – s abban a szent megnyugvásban kel fel, hogy zseni művét hallotta. És nem is tévedhet sokat ezzel a vélekedéssel. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy – kiváltképp korunk érdeklődő kedvű előadóművészeinek köszönhetően – megannyi időközben elfeledett komponista érdekes, minden szempontból figyelemre méltó alkotása kerül vissza a köztudatba (leginkább a hangfelvételeknek köszönhetően). Tehát, azzal a tapasztalattal is gazdagodhatunk, hogy a zseni korántsem magányos hegycsúcsként meredezett kora zenei kínálatában, hanem inkább más minőségi kategóriába sorolható volt.

Az olyasfajta evidenciák, mint hogy Mozart művei zseniálisak, sajátos feladatot rónak az előadókra. A legnagyobb, hogy közvetíteniük kell(ene) a zsenialitást, vagyis fontos, hogy ne okozzanak rövidzárlatot abban a folyamatban, amelyben ők közvetítik az értéket a mindenkori hallgatósághoz. Igen ám, de a zsenialitás „tetten érhetetlen” – éppen ezért ez a közvetítés nyilvánvalóan csak részlegesen sikerülhet. Mi tehát a teendő? Erre a kérdésre kell a felelősségteljes előadóművészeknek minden alkalommal érdemi választ adni.

Mivel e kérdés gyakran kerül megválaszolásra, a válaszok afféle erővonalak mentén rendeződnek el – amelynek egyik végén a szubjektív kísérletek találhatók, amikor is az előadó – több-kevesebb önkényességgel – kiemel részleteket, rájuk irányítva a figyelmet, mintha azokban rejlene a költői kérdésre adható válasz. A másik véglet az, hogy evidenciaként feltételezve a szerzői zsenialitást, mintegy magától engedik hatni a műveket, vagyis személyiségük aktivitását szinte feleslegesnek érzik ebben a közegben. Alkalmanként bármely szélsőség – s a közbülső lehetőségek mindegyike – egyaránt lehet hatásos.

Korunkban, amikor megannyi zenetörténeti korszak alkotásai egyaránt részét képezik a repertoárnak (vagyis annak a zenei anyagnak, amely könnyen elérhető az érdeklődő hallgatóság részére), az előadók tájékozódását kétségkívül megkönnyíti a specializálódás, vagy legalábbis az, ha mélyfúrást végeznek valamely stílus (műfaj) területén. Értőbben olvassák a kottát, s értelemszerűen, közvetítésükkel több információ/impulzus jut el a hallgatókhoz. Ebben rejlik az összkiadás-jellegű előadások/felvételek többszörös haszna és tanulsága. További tanulságszerző lehetőség, ha egyazon szerző rokon műfajú kompozícióinak is alapos ismerői az előadók.

Mozart kamarazenéjében régóta otthonosságra tett szert számos olyan művészünk, akik rendszeresen műsoron tartották a zseninek a kis apparátusra szánt darabjait. Szabadi Vilmos és Gulyás Márta szonátapartnerekként is jelentős repertoárt mondhat magáénak – éppen ezért örvendetes, hogy a Hungaroton az ő közreműködésükkel jelentette meg Mozart valamennyi zongoratrióját. Gordonkásként Onczay Csaba – a két művész gyakori kamarapartnere – társult hozzájuk, s egy mű hegedű-brácsás verziójában Szűcs Máté társult hozzájuk.

Nyolc kompozíció, három korongon. Egyszerre sok is és kevés is. Sok a szinte azonos apparátusból (összkiadás-felvételeknél mindig ajánlott a válogatás lehetősége, tehát korántsem a végighallgatás tűnik ideálisnak a műismerethez), ugyanakkor kevés a műfajokban (hangszínekben) gazdag mozarti kamarazenei oeuvre-höz. A végighallgatás során kiderül, feltételezhetően hogyan élték meg ezt a feladatot az előadók.

Mint a kísérőfüzet információjából kiderül, „három ülésben” került rögzítésre a zenei anyag. Minden bizonnyal az egynapos ülés során vették fel a Kegelstatt-trió zongora-hegedű-brácsa verzióját, az azonos apparátusú darabok sorrendje kizárólag tőlük függött. Követették vezérfonalként a komponálás időrendjét, de választhatták iránytűnek a hangnemeket is (két mű alaphangnem moll: d- ill. c-moll, a további hat közül 2-2 B-, illetve G-dúr, 1-1 pedig Esz- illetve E-dúr hangnemű).

Bármiképp történt is, a felvételen rögzített végeredmény tanúsága szerint abból az alapállásból indultak ki, mely szerint evidencia Mozart zsenialitása, és nem sok előadói aktivitás szükséges ahhoz, hogy ez nyilvánvalóvá váljon.

Félénken jegyzem meg: nemcsak a mozarti életmű rajongóinak zenehallgatói táborával kellett volna számolniuk, hiszen minden korosztályon belül vannak még „megnyerni valók”, akiknek a hallását rá kell nyitni a szépségekre.

Hallgatom a kétségkívül professzionális interpretációkat – és közben mindegyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy a zsenialitás közvetítése többletfeladat. Amit lehet felvállalni, és lehet nem felvállalni. A kétségkívül kényelmesebb megoldás, ha kizárólag a játszanivalóra koncentrálnak az előadók, abban a meggyőződésben, hogy a remekmű-mivoltuk önjáróan működni fog. Olyan műfajú kompozíciók esetében, amelyek viszonylag a perifériára szorultak, nem lenne felesleges a tájékoztató jellegű többlet. A rácsodálkozás – s ezáltal a rácsodálkoztatás. Mert másképp marad a szikár tény, Mozart zseni, művei zseniálisak. És ennek a ténynek az élménytartama önmagában kevés.

Ezért fordulhat elő, hogy akár csak nyomokban sem próbáljuk keresni a zseni „titkát”, hanem mindösszesen zongorás kamarazeneként töltünk el jelentős időt a művek hallgatásával. Tehát elsősorban az előadókat hallgatjuk, s kénytelenek vagyunk megelégedni azzal, amit ezúttal a hallgatóságnak szántak: kellemes időtöltést jelentő zenei élményekkel. Ami nem kevés – de lehetett volna több, ha a művészek nem tételezik eleve ismertnek a szerzői zsenialitást. Amely viszont így sokak számára rejtve marad. Ők gyönyörködhetnek a kamaraművekben – vagy épp annak örvendeznek, hogy mennyi más műfajban is komponált a szerző, olyanokban, amelyek intenzívebb élményforrást jelentenek mindmáig.

Hungaroton – 5991813282521

CÍMKÉK: